Üzenet a palackban

 Vorosmarty Mihály 

 

Dávid Péter

 

Egy embertelen vers

 

Vörösmarty Mihály: Az emberek

 

Ez a vers kegyetlen. Akár a béke érdekében bevetett tömegpusztító fegyverek. A fekete romantika legsötétebb árnyalata. De hogyan is lehetne nem sötéten beszélni az emberről, aki képes például a béke érdekében tömegpusztító fegyvereket bevetni? Hogyan lehetne máshogyan leírni ezt a „félig istent, félig állatot”, a „jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt”? Mindnyájunkat, Káin utódait.

Ez a vers emberen kívüli nézőpontot választ, mintha semmi köze se lenne hozzánk. Már az elején tudatja velünk: „most a világ beszél”. A világ, ez a kozmikussá növesztett lírai én, aki képes átlátni egy pillantással a történelmet, a jelen legfontosabb problémáit, és ezekből a tanulságokat levonva a jövővel kapcsolatban is megfogalmaz egyetlenegy nem túl szívderítő mondatot, ami ott robban minden versszak végén: „Nincsen remény”.

A múltat fürkészi isteni nézőpontjából. Válthatták ebben egymást különböző korszakok, a haladás, a tökéletesedés azonban, amelyekben a felvilágosodás tején nevelt optimista énünk annyira bízik, hiányzik a leírásból. Az „atyák”, a „törvény” és a „dicsők” korszakának megfelelőit kereshetjük az ótestamentumi történetekben, a francia forradalomban vagy akár a római és a magyar történelemben is. Mindegy. Megborzongunk, hogy sem a vérségi kötelékek, sem semmilyen írott jogszabály, de még az igazán nagy formátumú személyiségek sem védhetik meg az emberiséget saját sorsától, hogy önmaga hóhérja legyen.

Azután a jelent ismerteti maró cinizmussal: béke van, az ember pedig éppen Isten akaratát igyekszik nagy erőkkel betölteni, szaporodik, sokasodik („az ember / Rémítő szapora”), benépesíti a Földet, és meg is műveli magának izzadsággal („emberkezek még / Dúsabbá teszik azt”). A kozmikus nézőpont azonban tisztában van vele, mire megy ki a játék: hogy a pusztulás annál nagyobb méretű legyen, hogy milliók mégis az éhhalál szélén vagy rabszolgaként nézzék néhány sikeresebb fajtársuk boldogulását.

Ez a vers nem emberi. Minden részvét hiányzik belőle az „istenarcú lény” iránt, aki már örökre a káini bélyeget viseli homlokán. A biblikus utalásokat is csak azért alkalmazza, hogy minél pusztítóbb költői képekben nyilatkozzon az ég felé sóvárgó („Sovár szemmel néz ég felé”), a földet, saját anyagát megtagadó („Neki a föld még sírnak is kemény”) lényről. A végén ráadásul egy nagyon erős „mitológiaváltást” is megkockáztat, amikor „sárkányfog-veteménynek” nevezi az emberfajt, hiszen Kadmosz, aki a sárkány elvetett fogaiból remélt magának segítő kezeket városa felépítéséhez, már nem bibliai alak, hanem a görög mitológia szereplője. Veteményéből rá, majd egymásra támadó óriások keltek ki: nem is emberek. Ilyenek vagyunk mi, emberek: nem emberek. Nincsen remény. A vers jambusaiban tömegpusztító fegyverek időzítő szerkezetei ketyegnek halkan.

 

 

Vörösmarty Mihály

 

Az emberek

 

1    

 

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

 

2  

 

Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

 

3    

 

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

 

4  

   

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

 

5  

     

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

 

6    

 

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

 

7  

   
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény! 

 

A sorozat korábbi darabjai:

 

 


 

Főoldal

 

2013. november 04.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kürti László verseiSzabados Attila verseiAjlik Csenge verseiLövétei Lázár László: Szervraktár
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png