Markó Béla
Egy szemöldök teherbírása
Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
Azt szokás mondani, hogy a vers nyelvből van. Tehát nem fűből, fából, hanem szavakból, mondatokból, verslábakból és strófákból. Megkérdezhetjük ugyan, miről szól a vers, de sokkal hasznosabb azt a kérdést feltenni: hogyan szól?
Nos, lehet arról vitatkozni, hogy mennyire egyoldalú ez a megközelítés, de van egy nagy költőnk, Berzsenyi Dániel, aki mintha egyfolytában azt bizonyítaná nekünk, hogy a vers elsősorban beszédmód, és minden egyéb szinte mellékes ehhez képest. Két évszázad múltán úgy tűnhet, hogy A közelítő tél szókincsét a „szárnyas idő” röpítette olyan messzire tőlünk egy múzeumi tárlóba, egy régiségbolt vitrinjébe vagy egy megporosodott szótárba. Pedig milyen csillogó, milyen különleges, milyen ékes ritkaságok ezek: ligetünk, labyrinth, balzsamos, lengedez, Zephyr, symphonia, lugasok, gerlice, ernyein, csermely, violás, csalét, boltozatin, borong, thyrsusain, gerezd, enyész, nektárját, illetem, kikelet. Mintha egy másik magyar nyelven íródtak volna, nem azon, amelyen később Petőfi Sándor vagy Arany János beszélt, de még azon sem, amelyen a Berzsenyi Dániellel kortárs Csokonai Vitéz Mihály, netán Kazinczy Ferenc verselt. Ugyanis nem egy megrégidett köznyelvvel találkozunk ebben az elégiában, hanem egy szándékosan artisztikus, a mindennapi beszédtől már a költemény megszületésekor is egyértelműen elkülönülő szinonima-áradattal. Az élet, a boldogság különböző szófajú szinonimái (rózsás, zöld, búg, illatoz, mosolyog, öröm, víg, harsogott, tavaszom, nektárját, zsenge, virágait, gyönyörű) szembesülnek a haldoklás rokonértelmű szavaival (hervad, hullanak, tarlott, zörög, néma, homály, borong, szomorú, kiholt, elrepül, tünő, enyész, elvirít, béhunyt). Mi több, az élet végig hiányként van jelen, mint múlt, mint tagadás. A vers lenyűgöző szépségét éppen az adja, hogy ezzel a hiánnyal írja le a jelent, a múltat úgy hozza vissza, hogy jelen idejű, de nyilván tagadó mondatokkal beszél róla. A versritmus sem akarja egy pillanatig sem a köznyelvi mondatlejtést utánozni, míg sok költőnknél az időmértékes forma mögül a hangsúlyos, magyaros zene is kihallatszik, itt erről szó sincs. Az aszklepiadészi strófák első három, kis aszklepiadészi sora tagolható lenne felező tizenkettesként, de próbáljuk meg csak így skandálni, rögtön szörnyűség lesz belőle, szétesik a vers. Úgymond: mindenki másképp csinálja. Vagyis visszajutottunk ahhoz a kérdéshez: hogyan? Berzsenyi Dániel számára a költészet nyilvánvalóan pátosz, különbözőség és különlegesség. Választékosság. Válogatás a magyar nyelv szókincséből, az idegen szavakból is, a ritkaságokat megtartva, a közönségeset kiszórva. Így lesz egyszeri és egyedülvalóan nagy költészet az övé.
A verset persze, mondanom sem kell, végig kell olvasni, mert van egy különös csattanója, ami visszavilágít az egész szövegre, ugyanis az utolsó két sorból kiderül, hogy a körös-körül fenségesen, mitológiai fájdalommal haldokló táj és a hiányzó, de az emlékezetben még mindig tomboló tavasz a költő béhunyt szemének és szerelme barna szemöldökének a metaforája. Hirtelen a természet minden erejét és gyengeségét ott érezzük ebben a szerelemben. A nyelv, a versforma és egy női szemöldök ívének hatalmas teherbírásáról szól valójában a költemény.
Berzsenyi Dániel
A közelítő tél
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
A sorozat korábbi darabjai:
