Kiss Judit Ágnes
Olvasni, írni
A Nobel-díjas Gabriel García Márquez azt mesélte magáról, hogy egész odáig költő akart lenni, amíg nem olvasta Kafka Az átváltozás című novellájának első mondatát: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” (Győrffy Miklós fordítása). Akkor mintegy villámcsapásként hasított bele a felismerés: ha így is lehet prózát írni, akkor fenét lesz ő költő, regényíró lesz. És lett is.
Nekem nincs ilyen történetem se prózáról, se versről. Soha nem is akartam író vagy költő lenni. Csak azt vettem észre, hogy bármi történik, folyamatosan megy bennem a narrációja, vagy állandóan verssorok, rímek, ritmusok szólnak a fejemben, egy idő után muszáj volt leírnom őket. És folyamatosan olvastam. Főleg meséket, egész felnőtt koromig.
Gyerekként Weöres Sándor versei voltak rám a legnagyobb hatással. A Bóbita, meg a Ha a világ rigó lenne. Nemcsak a zeneiségüket szerettem, hanem a szürrealitásukat is: „Ha a világ rigó lenne / Kötényemben ő fütyülne”. Sosem a svéd gyerekvers típusú hétköznapi világ érdekelt, hanem a csoda, az a varázslatos világ, amit csak a költészetben lehet megteremteni és megélni.
Később, tizenévesen, József Attila verseivel találkoztam olyan bensőséges és személyes módon, ami azóta is megismételhetetlen. Hiszen éppen ezt érzem! – döbbentem meg a kötetet lapozgatva. – Honnan tudhatja egy rég halott költő, hogy mi van bennem? Pont ezt akartam én is mondani, csak nem tudtam volna ennyire szépen! Lélegzetelállító volt a \\\'számból vette ki a szót\\\' élménye. Igazából a számból vette ki a verset, de ez persze csak illúzió volt, mert sem akkor, sem azóta nem tudnék olyan sorokat írni, mint „A semmi ágán ül szívem...” De azóta ezt az élményt keresem, ennek a katarzisát. Amikor a belül forrongó, még szavakat, kiutat nem találó, formátlan indulat egyszer csak ott van előttem leírva, átlényegülve, tökéletesre csiszolva. Hogy a nagyon fájdalmas sem fáj már, annyira szép. Ezt próbálom elmagyarázni akkor is, amikor tanítok – nem azt, hogy másnak is azt kell éreznie egy-egy szöveg olvastán, amit én, hanem hogy mindenki ezt az élményt keresse, amikor olvas.
Talán érettségiző, vagy már éppen egyetemista voltam, mikor Pilinszky költészete közel került hozzám. Nem azzal az önmarcangoló őszinteséggel, mint József Attila, pont a távolságtartással. A szűkszavúsággal. Azzal a tömörséggel, ami előhívja a vágyat: kibontani belőle minden lehetséges értelmet. A látvánnyal, ami olyan éles, mint egy erősen kontrasztos, fekete-fehér fotó. Amíg József Attila a megélésben segített, Pilinszky abban, hogyan lehet egy lépést hátralépve ránézni egy-egy történésre. Vagy akár a történelemre.
Azóta talán Szabó Lőrinc és Kosztolányi közelednek. Biztos öregszem.
