Orcsik Roland
Költészet a budiban
Harmadikos voltam a szegedi távközlési műszerész szakon, amikor történt velem valami, amitől úgy döntöttem, költő leszek. Nem is tudom pontosan, döntés volt-e, talán inkább megérzés, hogy van valami több annál, ami a mindennapok unalmából, rutinjából kiemel. Akkoriban éppen tonnaszámra hallgattam a The Doors zenéjét, különösen a The End, a The Crystal Ship, az End Of The Night, a People Are Strange, a Horse Latitudes, a The Soft Parade, a When The Music’s Over és a Celebration Of The Lizard verses darabok ragadtak meg. Utólag úgy látom, az énekes Jim Morrisonnak sok a félbemaradt verse, ötlete, esetleg ha kevesebbet drógázik, akkor nagyobb laufja lehetett volna. Úgy is mondhatnám, a rock felszabadította, a sztárgyár pedig elpusztította benne a költőt. Ám az említett művek, a zenei kísérettel együtt, még most is a kedvenceimhez tartoznak. Amíg nem találkoztam Morrison világával, számomra a költészet poros tankönyvunalmat jelentett, amit be kellett magolni (nem is csoda, hogy tele voltam karókkal, kettesekkel). Morrisonban láttam meg azt, hogy a költészet eleven, húsbavágó is lehet, hogy képes átszakítani a tudat szűzhártyáját. Hogy nem kell stréber jófiúnak lenni hozzá. Akkoriban tanultuk a Baudelaire-Verlaine-Rimbaud hármast a suliban, akik Morrison kedvencei is voltak. Baudelaire Egy dög című költeménye bebizonyította számomra, a vers nem pusztán a dögunalmas politika agitprop eszköze, nemcsak halovány bájolgás, hanem elementáris erő, amit nem tudnék definiálni, ám épp ez benne a vonzó. Verlaine és Rimbaud pedig csak tovább fokozták azt az őrületet, amitől a költészet olyan, mint az erotika: okoskodás nélkül is élvezhető. A vers nekem azóta is akkor vers, ha első olvasásra hat. Persze, sokszor megesett már, hogy amit korábban nem értettem, nem éreztem sajátomnak, később megkedveltem. Más költemények pedig a sokadik olvasásra nyílnak meg igazán. Bizonyos versekhez meg kell érni, érzelmileg, szellemileg (emiatt is elhibázott a kronológián alapuló irodalomoktatás.) Rimbaud annyira felpörgetett, hogy sorait filctollal a pólóimra írtam, vagy az iskola budijában pingáltam fel őket a fehér falra, különösen a Színvázlatok és az Egy évad a pokolban című műveiből, illetve a „látnoki” leveleiből idézgettem.
Aztán jött Ady, a tömény magyar kárhozat. Ám a lírája nem elvtelen pancsolás, hanem esszenciális párlat. Több verse is fejbe kólintott. Általa kerültem közelebb az addig tananyagként utált magyar lírahagyományhoz: Petőfihez, Aranyhoz, Vörösmartyhoz, Csokonaihoz, Balassihoz. Dogmatizmusra vall azt hinni, hogy a politika teszi naggyá e költőket. Éppen fordítva: általuk lehetne megemelni a magyar politika alacsony színvonalát. Ady úgy hatott, mint a szerelem: épp akkor zúgtam bele egy csajba, aki sohasem viszonozta a rajongásomat. Reménytelenül tántorogtam utána az iskola udvarán. Az utolsó, negyedik év vége felé különben sem tudtam, mi lesz velem, mert haza nem akartam menni, miután a végtelenbe nyúló polgárháború szétszedte Jugoszláviát. Azt hiszem, a költészet mentett meg attól, hogy teljesen elhanyagoljam magam. Próbálkoztam különféle vallásokkal, de mindegyik zsarnok volt, nem tűrt meg maga mellett mást. Egyedül a költészet engedte, hogy legyenek szeretőim. Ezért maradtam mindmáig hűséges hozzá. Azóta is ez a szabadság po-etikája számomra.
