Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Nagy Koppány Zsolt esszéje.
Nagy Koppány Zsolt
Hogyan hatott a ki?
Amikor először kezdtem el gondolkodni, ki volt rám a legnagyobb hatással (avagy: kinek hatására kezdtem el írni), az a némiképp nagyképű gondolatom támadt, hogy mindenki, akinek olvastam a könyvét, könyveit. És hát elég sokat olvastam eddigelé, ugyebár. (De közel sem annyit, amennyit kellett vagy szerettem volna.)
Hogy a nagyképűség élét valamelyest tompítsam, nyomban elkezdtem kidolgozni egy összefüggőnek eladható érvrendszert: miért is írom mindezt. De nem sokáig kellett gondolkodnom, mert már elég sokat írtam erről: volt annak idején egy mániám, amelyet a Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvemben is kifejtek, ráadásul egy a könyv cselekménye szempontjából eléggé előkelő helyen: tudniillik, hogy mekkora ötlet volna egy regényt (aztán visszavettem az optimista tempóból, és maradtam a novellánál) csupán más szerzők szavaiból, mondataiból és/vagy félmondataiból megírni. De úgy ám, hogy a mondatok összehegesztéséhez elengedhetetlenül szükséges kötőszavak is az idézett művekből származzanak, tehát nekem azonkívül, hogy odaírom a nevem, és a jól végzett munka örömével félrerakom a hegesztőszemüveget, más dolgom ne is legyen.
Meg kell mondanom, hogy éveken keresztül gyúrtam erre, akkor még nem voltam ilyen kishitű, és elhittem, hogy tényleg meg tudom csinálni: csak egy jó sztori kell, és a többi már megy magától. Ennek érdekében rengeteg író rengeteg magvas gondolatát gyűjtöttem össze és gépeltem be, vagy másoltam le füzetbe, hogy majd egyszer.
Ám ez az egyszer mind nem akar eljönni, és már nem is fog, azt hiszem (de az ötlet azért copyright-os, helló!). Az a sok idézet azonban mind ott dolgozik bennem, és ha nem is a hatásukra kezdtem el írni, írás közben rendkívül hasznosak, különösen mivel egy időben igen nagy előszeretettel kultiváltam az intertext-játékot.
Arról, hogy mindezt a Jozefátban megírtam, eszembe jutott, hogy hiszen a konkrétabb kiváltó okról is beszéltem vala, csak éppen egy másik regényben, az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című könyvemben, ahol jobb híján és a megválaszolni kívánt kérdések akadálytalan érvényesülése és tökéletes feltevődése miatt saját magammal készítek interjút az egyik fejezetben. Hadd idézzem, figyelem, fejedelmi többesben nyomom:
„Mi ez a sok felesleges ön- és olvasógyötrés a szerzői viszonylatok egymásba gabalyításával?
Rendkívül okosan feltett kérdés. Kérem, mint minden perverzió esetében, itt is gyermekkorunk megrázó élményei között kell az okot keresnünk. Hétéves korunkban, amíg mások az udvaron játszottak, és így hasizmuk felnőttkorukra kellően keménnyé vált, mi az ágyon heverészve Tamási Áron nagyszerű könyvét, az Ábelt olvastuk. Mármost ez az Ábelgyerek egyes szám első személyben meséli el lenyűgöző, eredeti és szeretnivaló stílben a vele megesett történeteket. Ott heverésztünk tehát, vakargattuk a hasunkat, olvastunk, ám a mindmáig visszavágyott idill nem tartott sokáig: hirtelen felugrottunk, földhöz vágtuk a könyvet, és kiviharoztunk az édesanyánkhoz, aki éppen magyar nyelv és irodalom dolgozatokat javított, majd késhegyig menő vitát folytattunk le vele arról, hogy ha a szerzőt Tamási Áronnak hívják, a regény főhőse viszont az Ábel névre hallgat, akkor miért van egyes szám első személyben az egész?! Vagy Tamási volna Ábel? De akkor miért hívják Tamásinak? Esetleg Ábel azonos Tamásival? De akkor miért nem Áronnak hívják a főhőst? És így tovább, és így tovább, harcoltunk, kiabáltunk, veszekedtünk, zokogtunk. Szegény édesanyánk megpróbálta elmagyarázni, hogy mi a helyzet a fikcióval, a lírai énnel, mi a viszony az elbeszélő, a főszereplő és a szerző között, de velünk nem lehetett bírni. Valósággal dührohamot kaptunk, és ahelyett, hogy megpróbáltuk volna a tiszta logikával levezetett gondolatmenetet megérteni, sírva az udvarra rohantunk, ahol bánatunkban késő estig hasizom-erősítő gyakorlatokat végeztünk. Este bocsánatot kértünk az anyukánktól, majd végigolvastuk az Ábelt, kurva mérgesen, mert továbbra sem értettük, mire fel az egyes szám első személy, ha Tamási Áron nem azonos Ábellal.
Hát ez a borzasztó sokk (ettől eltekintve kellemesen telő, eseménytelen gyermekkorunk volt) okozza mind a mai napig, hogy ilyen könyveket írunk.”
A hülyéskedésen túl, azt hiszem, ebben benne van a válasz. Nem az Ábel hatására kezdtem ugyan írni, mert már az elolvasása előtt „költöttem” verseket, de az elbeszélői, befogadói és szereplői nézőpontok kényszeres egymásra játszása talán tényleg ennek a könyvnek (vagy inkább élménynek) köszönhető.
És elég nehéz levetkőzni, elég nehéz végre visszatérni az egyszerű történetek írásához – ha van olyan egyáltalán, hogy egyszerű történet.
