Oláh András
[senkivé lett]
senkivé lett – nem rá haragszom –
botjával hadonászik a túloldalon
ártani akar feltétlenül
mint járdán a madártetem
de hiába takarította ki a múltat
maszatos maradt
panaszokká zsugorodnak a kérdések
betokosodnak a perzselő csöndbe…
vezeklésként idegen falka nyomába
szegődik – mindenhol csipegetni
valót keres – néha hozzám sodródik
olyankor könyörületes
piszkálódásait úgyis én nyelem le
[válaszút]
felesége sírján igazgatta a virágokat
amikor egy talpig feketébe öltözött nő
ráköszönt és kölcsönkérte
a locsolókannát
a férfi mindaddig azt hitte a sírkert
védett terület biztonságot ad
s azóta sem érti
a halál miért ilyen sietős
nem hallotta a harangszót nem érezte a kút
hidegét nem látta a kétségbeesetten
rohanó temetői alkalmazottat
a nőt sem aki lélegezteti
a szirénázva érkező mentőautót sem
csak egyetlen kép maradt:
az álomba-zsibbadás előtti vakító fény
„köszönöm hogy itt tartott” –
motyogta amikor újra találkoztak
megrémült a hirtelen támadó
szapora szívveréstől
ültek a síremlék melletti padon
mint két hajléktalan
sorsot és térfelet cseréltek
a megcsonkolt időben
a nő indulni készült
„vigyázzon magára” – súgta
s a borzongás
helyretette a foghíjakat
a férfi a sírhoz kuporodott
és visszanyitotta a régi ablakot
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.
