(Dézsi Judit fotója)
Falcsik Mari
Rendülés
Ismerős hányás e táj: embert emésztő ország.
Fölfaltak egészben, a fölöst kiköpték,
mint bagoly a zsákmány csontját.
Vigyázz csak, nehogy te is már az ízére rákapj.
Menj inkább, szegődj el virágot evőnek.
Még jobb, ha néma virágnak.
Mélyen
Minden szépség tényleg csak álca
az eredendő vicsorgásra?
Vagy épp fordítva: a szépség az oldás,
hogy fölengedjen az ős vicsorgás?
Aminek oka még lehet néha,
de soha mentsége, se célja –
Ó, jaj, az ok, csak az fölengedne!
Ne hatna öröklött mérge benne:
törekvéstől kimosódna,
vicsorgásunk mosolyba oldva,
ha gyávácskán is még, benne reménység,
hogy nem lepel már: valódi szépség.
Azon az estén
Térey Jánosnak
Az asztalnál én veled kerültem szembe,
utoljára veled, azon az estén, és rajtad kívül
csak Andrással beszéltem hosszasabban.
Belakható laza jövő volt, túlcsorduló
telített jelen és jócskán kimagozandó
múlt mindabban, amit mondtunk.
Az még megérezhető, hogy valaki szívében
az elpattanásig akár feszül a jelen húrja
– de soha, soha nem tudod, mikor van utoljára.
Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.