Bánki Éva
Túl
Túlfutottad, túlgondoltad.
És most itt vagy. Gyerektelen,
kopár táj ez: se ösvény, se tenger,
se szerelem. Forró vasbeton-hegyek.
Forró vasbeton-fennsík. Nevezheted tábornak.
Nevezheted repülőtérnek. Vagy csak ideiglenes
várakozóhelynek. Innen már egyenesen,
kerülő nélkül mehetsz a Mennybe.
A legtöbb emberre semmi szükség.
De a leggyatrábbak sem bomlanak el rögtön.
Kell egy kis idő. Kell valamennyi remény.
Hogy csak túlfutottad, túlgondoltad.
Hogy nem is tehetsz róla. Ha majd szót fogadsz,
kiszabadulsz úgyis. Forró vasbeton-sík.
Nevezheted tábornak. Nevezheted repülőtérnek.
Nevezheted városnak, kikötőnek,
ideiglenes várakozóhelynek.
Sokan Földnek nevezik.
Sötét napok
Már régóta gyűlöletet eszem: véres húsokhoz
szivacsos, könnyízű kenyeret. Tedd túl magad rajta,
hagyd abba, felejtsd el! De ilyen a sértés természete,
mindent kínossá, mindent véressé tesz. Szennyes lettem,
kegyetlen, közönséges – hisz vérig sértettek, nemde?
Kinézek az ablakon, de kint sincs mit néznem: macskák
kerülgetnek egy rettegő, sántán bicegő verebet. Körbeveszik,
kerülgetik, játszanak vele. Aztán ráugranak, és vége.
Angyal vörös fényben
Az angyalok esznek húst?
Vagy mindig csak fényt? Bőrön át,
szájon át, a szemhéjukon, a tollaik pihéjén,
a lelkükön, a hajtövükön keresztül?
De akkor mire való a foguk, a torkuk,
a nyelvük? Ezek a tökéletes, makulátlan
hús- és csonthangszerek, hegedűk, sípok,
hárfák, fuvolák, amikkel reggeltől estig
Isten dicsőségére zengedeznek?
Miért lázadtak fel az angyalok,
ha ők sohasem éhesek? Ha még nem tudják,
hogy csak a vér tesz boldoggá. Az igen és a nem.
A szitok, a halálhörgés, a harapás,
a dühös, szégyentelen ordítás, a legvégén
az ítélet, a megkönnyebbült zokogás –
és a csend.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
