Markó Béla
Emlék az Égei-tengerről
Sirálytollat találtam lent a parton.
Felvettem. Nézegettem. Pont olyan,
mint egy lúdtoll. Elhoztam boldogan,
hogy a tengert idézi majd. Ha kardom
nincsen, van tollam. Úgy, ahogy a régi
költők. Nem mindegy, mit mivel teszel.
Versből jössz. Versben élsz. Verssé leszel
előbb-utóbb. Mint aki fentről nézi,
míg tolla lassan-lassan földet ér,
s repülnél inkább, mintsem költenél,
de szállsz, ha szállsz. Vagy írsz. Mert nem lehet
egyszerre mindent. Csak ennyi maradt,
hogy levegőbe mártod tolladat,
és írod láthatatlan versedet.
Akár a tűz
Marc Chagall: Énekek éneke IV, 1958,
kasírozott vászon, 144,5 x 210,5 cm,
Musée national Marc Chagall, Nizza
Mert hús a hússal végül egybeér.
Minden vörös. Valamit nem tanított
az Úr nekünk. Eltitkolta a titkot.
S most csupa vér. Csak te leszel fehér.
Röpülj velem! Amit elhallgatott
előlünk. Tiltotta. Meg is torolta.
Kiűzött minket. Rábízott a sorsra.
Hát ez a sors. Akár a tűz. Ragyog.
Elpusztít egyszer. Semmi sem örök.
Hullámzik lent. Torlódik. Hömpölyög.
De csend van itt. Már elmaradt a múltunk.
Nincs szükség emlékekre. A tudás
csak ennyi. Érkezés és indulás
együtt oda, ahonnan visszahulltunk.
Kísérlet
Marc Chagall: Noé bárkája,
1961–1966, olaj, vászon, 236 x 234 cm,
Musée national Marc Chagall, Nizza
Attól rettegni, aki megteremtett?
Akitől származunk mindannyian?
Az áldozat s a gyilkos. Ami van,
mind tőle van. Talán az Édenkertet
próbálja ismét? Ahol szerelem
vagy gyűlölet sincs, torlódik minden,
formát kapott már, de tartalma nincsen
a különbségnek. Együtt van velem,
ami elpusztít később. A halál
még ismeretlen, de majd rám talál,
mert akkor élek csak, ha mégis félek,
és akkor szeretek, ha gyűlölök,
s míg átcsap a víz a fejünk fölött,
Noé bárkája csak naiv kísérlet.
Nem a tartalom
Kívül egész, bent részekre szakad
a tenger. Úgy hittem, egyetlen mondat,
mi körbefog, és ide-oda forgat,
elenged, aztán ismét megragad.
Sok-sok jelző és persze számtalan
határozó, hogy minél pontosabban
magadra lelhess egy-egy gondolatban.
Kagylók s csigák is, állítmány, alany,
mulandó egytől egyig. Csak a hullám
a múlhatatlan, annyi élet múltán
még mindig él, mert nem a tartalom
tart össze végül mennyet, poklot, verset,
hanem a forma. Írom a szonettet,
s már rég csak a zenéjét hallgatom.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
