Szilágyi András
Irgalmat
„semmi sem győz meg, csak az igazság,
semmi sem ment meg, csak a szeretet”
Szent Ágoston
tél van, újra tél,
lejtőn az ember
nem beszél.
kutyák, macskák
között henyél.
a kotorékban vacog,
s kifosztott
ágyakon remél.
a ház ablakán
kitömött szemű bálna,
test a test mellett,
felpuffadt szuszogásban
fojtogat a párna!
tél van, újra tél,
lejtőn az ember
nem beszél.
elhagyott,
kietlen a táj,
nincsen árnyék,
az udvaron
kiborult vödör
s körülötte
megfagyott sár,
a csatornán súlyosan
lógó jégcsap,
zuhanásra vár.
tél van, újra tél,
lejtőn az ember
nem beszél.
rongyos pokrócok
alatt élők körme
egymás húsába váj,
karcolt hullámok,
álmok kerítésdeszkán.
csillagfény,
a hontalan sötétség
alig, alig pulzál.
Szádból
szádból a sors kibeszél,
hiányzik belőle a mámor,
az éjszaka nem figyel,
árva bagoly szemem
nem lát saját igazától.
hiányzik a vers, széttárt combod
között csupa sebhely,
közeledünk – távolodunk,
a teremtett igéből nem lett kegyhely.
homályban maradt ösztöneid
újra látnak, de fullasztó felejtésed
visszatart: a vérerezet hálójában
fennakadt levegős iszonyat.
menekült, öntudatlan szavak
hívnak erre-arra, horizont alá
szorított életem, bennem az
alkonyidő uralkodó hatalma.
Lassú elnémulás
Zdenka,
a kiszorított fény alól
lassú az elnémulás.
a sötétben jobban látok,
fordulnék feléd, mint függöny
mögé rejtett virágok.
a sóhajtások még az előző
életemből jönnek,
nyílt szellem a halálba,
az üres párkányon
hagyom, menjen, törjön előre,
s mi hazudunk előtte,
hazudunk utána.
Zdenka,
kiút a bűnből már nincsen,
nem kellenek a kísérő szavak,
hisz vétkeinket jó előre megmondták,
a tülekedő hatalmasok
szavaimat is torlaszolták.
milyen furcsa rejtelem,
elmenni láttál oly régen,
de a párkányon
felismert galambok,
már az egészből elhagyott
jobbrészű felem,
Zdenka…
ha újra megtalál, tudom,
együtt szállunk, s végleg
megmarad velem.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.