Filip Tamás
Végül hazatér övéihez
Mint egy lázas diák, úgy
fogok beszélni az éjszakában,
prédikálok a bezárt kapuknak és az
emberekkel tömött házaknak
mindarról, ami eszembe jut,
a táguló világról, féreglyukakról,
a kétféle űrről; az egyik mondható,
a másik mondhatatlan, a földről,
melybe utakat taposott az ember,
ki himnuszt énekel, imádkozik,
zászlót tart magasba, száműzetésbe
megy, és végül hazatér övéihez,
de ha kell, közben eltéved az erdőben,
mert eltévedni is szép, akárcsak holt
kövek arcát tapintani, felnézni
templomra, világló napra, és mint
a vándorló dűnék, eljutni a múltba.
A szamárfüles tankönyveket
a sutba vágom, és felmutatom
a kezem kérgét, mely nincs is, de
ha lenne, olyannak szeretném, mint
azoké, akik szántanak, kalapálnak,
bölcsőt faragnak annak, ki meg
sem fog születni, és sírkövet
annak, ki halhatatlan.
Föl, a hajnalig
A szürkületbe vájt lépcsőfokok
fölvezetnek a hajnalig,
a színek még házaikban alszanak,
se felhő, se füst, átlátszó minden,
mint egy gigászi üvegzseb,
amelyben semmi sincs.
Híd
Rákönyököltem a ködre,
a részeg hajó alattam úszott.
Fonnyadt zászlók és koszorúk közt
könyörögtem a láthatatlan kapitányhoz,
akár matróznak, de vegyen fel,
és vigyen magával, mert láttam:
a város puszta díszlet, és egymásba
ér a szégyen és a félelem.
Minden park sírkert, és mindenkit
bevisznek, akinek virág van a kezében.
Hirtelen összeáll
Röpülök egy álom belsejében,
mint egy méh bundájába ragadt
pollen, tudtam, őrült vagyok,
a hold s a nap velem röpülnek.
Sűrűvé gyülemlett a világ,
egymás fejére áll fa és favágó,
munkában fűrész és fejsze,
a hasábokról forgácsok
pattannak le, a maszkulin
gyantaillat üvegcséért kiált,
és hirtelen összeáll a rend:
a nincsből cserje sarjad,
a kincsből semmi nem marad,
a lesz visszanéz, mielőtt elszalad.
Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.
