Simek Valéria
Napfénnyel felpakolva
Hangod halkul, rozsdásodik,
töredezettek mondataid,
mikor polyvás agyaggal
tapasztott, szétporló
világról mesélsz.
Óvatos kézzel simítod
naftalinszagú ruhád, kötényed.
Halvány mosoly fut át arcodon,
megült rajta a gyerekkor.
Kopott, öreg falak közül
bakonyi napfénnyel felpakolva
indultál. Lelked selymét
szerettem volna érinteni…
Moha-zöld sálad felhajtja a
szél, majd szoknyádba
kapaszkodik, mint valaha én.
Irigykedve nézem, ráncok
nyílnak, vékonyulnak,
szirom-árnyékot vetnek a
földre. Konduló percek,
kocsizörgés, ránk hull az
út pora.
Cseppenként
Jó volna átszivárogni
sűrű szövésű vásznakon.
Megtisztulva cseppenként
egy káposztalevél-pohárba, és
a tenyeredben lenni,
tisztán és szabadon,
átszűrve a szavakon.
Forrás
A fa tövéből kis forrás csörgedezik
az összerakódott emlékek között,
szavak fűszálait sodorja, medret váj
az emlékezet falába, mint az idő,
csak csordogál útját keresve, kimossa
a gondot, terhet cipelő hátamról leemeli
a batyuba gyűjtött mondataimat, s bebújik
a lombok árnyéka alá, és önfeledt
örömmel kuncog a patak felé.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.