Emigránsok XXI. Vaszilij Kandinszkij

Az ünnepelt, népszerű mester, a Lúdláb
királynőben, tán a bordói hatására felengedett,
feldobhatták a régen látott ismerősök is,
Kuprin, Bunyin, Malevics, Hodaszevics,
Bergyajev, Sztravinszkij. Nem volt olyan merev,
mint a háború első évében, amikor Malevics
társaságában megismertem Akkor alig beszélt,
maga elé nézett, nem is ivott, sóhajtozott,
hamar el is ment. Most teljesen más volt,
vidám, szeszélyesen csapongó történeteiben
veszett el. Igaz az óta eltelt néhány furcsa év,
Párizsba ragadt, nem mehetett szeretett
Münchenjébe, ezért 1918-ban, a legnehezebb
időkben, amikor már megtehette, hazament.
Próbálta szervezni az orosz kultúrát, létrehozta
a művészeti akadémiát, de sokat támadták,
gáncsoskodtak, féltékenykedtek, akadályozták,
megunta, kapóra jött Gropius meghívása,
a Bauhaus terve, örökre eljött, s minket is
őszintén lebeszél arról, hogy visszamenjünk.
Ki kell várni a kísérlet végét. De ő nem hisz
a bolsevizmusban, ami egyelőre csak a söpredék
rémuralmát hozta el, a régen várt megváltás helyett.
Hodaszevics A kék lovasról faggatta. Nevetett.
„Franz Marc-cal üldögélünk. – mesélte, poharából
kortyolva – A sindelsdorfi kiskocsma árnyas
lugasában találtuk ki, mindketten szerettük
a kék színt, Marc – a lovakat, én a – lovast.
Így született a név magától. És Marc asszony
mesés kávéja még jobban megoldotta fantáziánkat.”
És a kék lovas átügetett a kocsmán. „És absztrakt
képei?” – érdeklődött Bergyajev kedvesen, neki
nem kellett mesélni a bolsevik rémálomról,
nemrég jött el ő is, eltanácsolták hazájából. –
„Egyszer láttam egy csodálatos képet, színek,
árnyékok, formátlan formák, megejtett, csak sokára
jöttem rá, hogy saját, fejjel lefele fordított képemet
nézem, elbűvölt az áradó szépség és festeni kezdtem
A kozákokat. Ez, tudjátok, még csak fél-absztrakt,
az első változatban még nem tudtam, nem mertem
dönteni, de aztán pörögni kezdett minden, forgattak
a körhinta évek, rájöttem csak az igazán művészi lényeg
maradandó, mely a testben (forma) lélekkel (tartalom)
rendelkezik. Ha kedvenc tárgyainkat nézegetjük
az asztalon (legyen az akárcsak egy cigarettavég is)
azonnal ugyanezt a két hatást észlelhetjük. Legyünk
bárhol és bármikor (utcán, templomban, égen, vízben,
istállóban, vagy erdőben) ez a két hatás mindenütt
megnyilvánul, és a belső csengés mindenütt
független lesz a külső értelemtől. A világ cseng,
a világnak hangzása van – amint te azt, nézett
kíváncsian az ámuló Sztravinszkijre – pontosan tudod.
A világ kozmosza a szellemileg ható lényegnek.
Így hát a holt anyag – élő szellem.” És elhallgatott,
mindnyájan hallgattunk, csak Bill improvizált
valami kis, futó dallamot a zongorán.

+ Amint a húszas évek végén, a harmincas évek elején írott vers is bizonyítja, nagyapán otthon, csüggedten, kedvetlenül, a közlés legcsekélyebb esélye nélkül, az íróasztalfiókjának, önmagának, de tovább írta fiatalon kezdett Emigránsok ciklusát, nagyhírű művészbarátairól, különcökről, csellengőkről. Kandinszkijt, amint a versben is utal rá, kiutazása után ismerte meg, még í914-ben. Akkoriban Münchenben élt, de a háború miatt Párizsban maradt, aztán hazatért, de négy év küzdelem után (megpróbálta újjá szervezni az orosz művészi életet, tanított is a főiskolán etc.) kiábrándultan újra eljött és a Bauhaus tanára lett. Nagyapám egy Amerikában írott versében utal rá, hogy talán az ő sugalmazására, Gropius és Moholy Nagy László őt is meghívták a Bauhaus tanárának, de nem ment, a szabadság helyett a hazatérést választotta. Kandinszkij soha nem tért haza, noha a csodálatos Bauhaus–évek után, Hitler hatalomra kerülésével, végleg eltávozott Németországból is. Soha többé nem látta viszont imádott Münchenjét. Párizsban halt meg, a háború végén. – Tatjána Bogdanova

Emigránsok XXII.

Eliezer Kamenezky

Kóválygunk az években. Fák, bokrok között
bujkálunk. Keressük elmúlt fiatal arcunk.
Kígyós kocsmacégér tűnik fel. Lépcsőkön
ereszkedünk alá egy kocsmába. Ilyen
lehet az alvilág. A holtak birodalma.
Eliezer vigyorog. A fekete mágiáról
tart szabadelőadást. „Résen kell lenni, hisz
ki tudja, kinek a kezében van, a rólunk
mintázott bábu, kócbaba, marionett?
És ki szurkálja tűkkel? Igen, vérzik az arcunk.
Nemtelen indulatok hálójában vergődünk!”
És a kocsma falán libegő gyertyafényben
villognak a lovakkal szeretkező lányok,
egy elmebeteg művész műalkotásai,
és a kocsmáros, ez a sánta gnóm, újabb
kancsó vörösbort helyez az asztalunkra,
s gúnyosan vigyorog. „Kilátásaink egyre
romlanak, ellenségek köröznek körülöttünk.
Mi lesz velünk, Eliezer? Francia verseket írsz,
mert nem bízol az orosz költői nyelvben,
elsodorta egy múlt századi, beteges
nyomasztóan kiürülő, lázas mélakór.
Akkor beszélsz először Pessoáról, mutatod
francia fordításban megjelent verseit.”
„Igen, portugál költő! Van vagy hetvenhárom
heteronimája. Alteregók, Vászja,
hasonmások. Képzelt költők, konkrét múzeum.”
Még tart a háború. Jönnek az utolsó csaták.
Jön Léna is, beleiszik poharamba. A gnóm
talpas poharat helyez eléje, tölt. Léna
körülnéz, elámul a falon villódzó pornográf
rajzok megdöbbentik. Elbizonytalanítják.
„Hát ide jártok? Bujkáltok, ti szerencsétlenek,
s valaki már tűkkel szurkálja, késekkel
vagdossa, a rólatok készült bábut. Fertelem.”
Az években kóválygunk és valahol már
döntenek rólunk, és készül az ítélet.
A kocsmacégérről, a szélben, utánunk
néz a kígyó. Most megúsztuk, de ez nem lesz
mindig így. Előbb-utóbb elkapnak minket is.
Egy itáliai történetben veszek el. Érzem,
hogy ragad el egy mezőn a szent inkvizíció
három pribékje. „Igen A kút és az inga,
Edgar Allan Poe még tudott valamit. Hidd el.”
Eliezer bizakodó. Léna a falfirkákat
nézi és mosolyog. Kavarognak az évek.
Ebből az alvilágból nem juthatunk ki többé,
poharunkban gonoszul villan meg a vörösbor.

+ Az Emigránsok ciklus, úgy tűnt az Orosz ábrándokkal befejeződött, de a harmincas években, iszonyatos sivatagi magányában Bogdanov folyatta a párizsi orosz emigráció jellegzetes alakjairól szóló sorozatát. „Eliezer Kamenezky a bizarr figurák közül is kitűnt, – emlékezik Léna nagymama, kissé meghatódva –, minden bizonnyal nagyapád egyik legkülönösebb költő barátja volt, ő ismertette meg Fernando Pessoa és heteronimái verseivel. Szinte semmiben nem értettek egyet, Eliezer az orosz nyelvről is lemondott, mert szerinte oroszul képtelenség kifejezni a modern korszak lelkületét. Ráadásul a fekete mágia és az alkimisták izgatták, nem túl gyakori, de hosszan elnyúló találkozásaikon, az a különös, nagyapád által alvilágnak nevezett, kígyós cégérű pincehelyiség volt a törzshelyük, mert itt nem zavarta meg bensőséges együttlétüket senki. A harmincas években váratlanul jelentkezett Kamenezky és elküldte saját francia nyelvű verseskötetét, Pessoa kiadványokkal, portugál folyóiratokkal együtt. Ebben az volt a legkülönösebb, hogy a csomagot kézbesítette is, a megbízhatóságáról nem elhíresült szovjet posta. Akkor írt is neki egy hosszú levelet, de erre már nem jött válasz.” Kamenezky későbben, több versében is feltűnik. Annyit lehet tudni Róla, hogy a harmincas évek elején Lisszabonba költözött, de a háború után kitűnt a képből. Én is sokat nyomoztam utána, sajnos eredménytelenül. – Tatjána Bogdanova

XXIII. Emigránsok. Egyedül –

Leonyid Andrejev

Papageno áriáját szerette a Varázsfuvolából.
Hamisan fütyülte. De a Finn öböl partján lévő
házikóban nem volt villany, igaz tölcséres patefonját is
pétervári lakásán hagyta, lemezeivel együtt,
amikor bundában, néhány könyvel, kézirataival,
maradék ékszereivel, némi pénzzel,
váltás fehérneművel elmenekült. Hajóval
utazott Helsinkibe. Komor volt a Balti tenger,
nyomasztóan sötét felhők lógtak az arcába,
esett is, tajtékoztak a hullámok. Tudta soha nem
tér vissza, ezután ugyanannak az öbölnek a másik
partján él majd, lényegében mindegy,
úgy sincsen sok hátra, de be kell fejeznie
regényét, egyszerűen nem halhat meg úgy,
hogy torzóban maradjon. Egy kis halász
faluban bérelt egy kunyhót. Berendezkedett
és írni kezdett, az ablak elé tolt faragatlan
asztalon. Egy özvegyasszony járt hozzá,
főzött-mosott rá, bevásárolt, néha együtt teáztak,
de nem igen beszélgettek, nem volt miről.
Esténként kisétált a partra és nézte az emelkedő,
egymást sokszorozó hullámokat, mindig is
reménytelennek látta az emberi életet,
hát ebben nem csalatkozott. Már az sem
izgatta, hogy mi lehet otthon, csak a regénye
foglalkoztatta. Május vége volt, kezdett
melegedni az idő, őszig semmi nem történhet,
gondolta és forgott maga körül a homályban,
hallgatva távoli hajók kürtjeleit. Ha jön a tél,
majd beköltözik Helsinkibe és felveszi
a kapcsolatot az emigráns orosz kiadókkal.
Ekkor gondolt először arra, hogy titokzatos
eltűnése után, barátai, hívei, olvasói esetleg
halottnak hihetik és gyertyát gyújtanak érte.
Ezen akár nevethetett volna, de valahogy
nem volt kedve nevetni. Hazabattyogott,
levetkőzött, s a szalmazsákján, álomtalanul
aludt hajnalig. Hunyorgott, szemébe sütött
a tengerből kiemelkedő nap és kezdődött
elölről az egész. Már nem remélt új fordulatot.

+ „Leonyid Andrejevet nem ismerte személyesen – emlékezik Léna nagymama – de az elbeszéléseit, kisregényeit nagyon szerette. Amikor először olvasta el nekem a verset, akkoriban csak fordított szegény, Dumas, Victor Hugó mérföldhosszú regényeit, örültem, hogy megint ír, folytatja még Párizsban elkezdett ciklusát. Nagyon dicsértem, de ellenvetésem is volt, eddig kizárólag párizsi emigránsokról írt, Leonyid Andrejev pedig csak az öböl másik partjára ment el, a szép új világból lett elege. Mindegy az, legyintett, emigráns volt ő is szegény, bele is halt, s azt se tudni, mi lett a kézirataival.” – Tatjána Bogdanova

Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.

Főoldal

2015. július 10.

Vissza