Krusovszky Dénes

Elégiazaj

Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik,

és ezen a derengésen át,

akár, ha sárga függönyünk alatt ülnék,

figyelem, hogy felbukkansz-e odalent.

Vajon a holdnak van köze a mocskos

kockakövek súlyos árapályához is,

vagy csak az én szemem fáradt már annyira,

hogy folyton torlódást, ereszkedést lát?

Mint egykor, a cefréshordó fölé hajolva,

ahogy mélyen beszívtam az érés bíztató illatát,

éppen így várok most. Mégsem lesz többé hajnal.

*

Kitérők nélkül, nyílegyenesen

haladtunk az áttetszőség felé,

mégsem tartottuk másként egymást,

mint akik a krumpliskosár

érdes fülét markolják.

Ezt már akkor is szerettem volna

elmondani neked, de a hombár dala

minden más hangot elnyomott,

most meg úgy állunk az aratás előtt,

hogy nem is vetettünk el semmit.

Emlékszem még, hogy a bádogkanna

tetejéből más volt a víz íze,

kínálgatták is folyton a kútrajárók egymást,

hátha a másiké finomabb,

és tényleg, ennyivel is be lehetett érni.

*

Te nem emlékezhetsz, de én

tényleg felemeltem az udvarvégi

sárban heverő öreg téglát azon a hajnalon,

és amit alatta találtam,

abból ki lehetett volna olvasni

a következményeket.

Az ászkák gyönyörű, kemény teste,

precíz mozdulatai a szemem előtt,

semmi felesleges nincsen bennük,

de te meg én, mások vagyunk.

Aztán egész reggel, kialvatlanul

kerestelek, vékony hangon

sikítozva mint egy elcsapott

péklegény, hogy hol vagy,

Bíró Jánosné, hol vagy?

Ebből lett végül ez a hallgatás.

 

 

 

Megjelent a 2012/3-as Bárkában.

 

---