Vári Fábián László

 

 

Tarts meg

Lakóföldem zengő

zápor ostorozza,

vizek ezüstlenek

és kék a levegő.

Csak az én gyarló tes-

tem van úgy lefosztva,

mint a jégviharral

büntetett mező.

Depressziót hajt

a bánat barna bokra,

azon minden egyes

levél fekete.

Ki is zöldülhetne,

úgyse mennék sokra.

Kölcsönkért időmnek

pereg a szeme.

Emlékek, rázzatok fel

romjaimból engem,

s a régi lányokat

még végigkóstolom,

de kinek ablakát

szívemmel bevertem,

annak a madárnak

már nevét nem tudom.

Ülök a toronyban

hét halállal szemben,

mögöttem hét jövő.

Mondd, melyik az enyém?

Hagyd lelkem egy kócsag

szájába lehelnem,

ó, idő ódon ága,

tarts meg, jó remény!

Végül

 

Egyik fejem babám ölében,

másik egy török kopja hegyén.

Esztergom alatt jó négyszáz éve

egyszer már elestem én.

Buta beszéd, csak nyelvem porzik,

csak a hasadó elme sikolt.

Hasadó hajnal, hasadó kárpit

kell a kutyának. Bezárhat a bolt.

Ha majd az ítélet lova táncol,

s felbúg a kürt takarodóra,

egymás ölébe buknak a tornyok,

s az ember arccal a hóra.

Helyére kerül végül minden,

végül - tán nem lesz tűzözön.

Végül egy öngyilkos függőcinke

megürült házába költözöm.

Szeretettel köszöntjük a 60 éves költőt!

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

 

Szakolczay Lajos kritikája a 2011/2-es Bárkában Vári Fábián László Jég és korbács című kötetéről

 

---