Szentmártoni János

Téli dúdoló

Takáts Gyula emlékének

Romos házam udvarán

fehér-macska-hó a fán.

Fáskamrából hold ha int,

visszafénylem Po Csüít.

Itt élek én egymagam,

többnyire csak szótalan,

elcsatangolt idegen.

Ami meghalt, fizetem.

Külvárosi ballada:

ebbe járok már haza.

Verset írok ablakon:

papír haván szarkanyom.

Patkánykeringő

Múltkor levágott fejű patkányra leltem az udvaron.

Nem sokat teketóriáztam, undorom lenyelve,

elástam a tetemet. Persze a látvány, mint egy kép a falon,

olykor azóta is elém villan.

Hogy került oda? És hogy vesztette el a fejét?

Társai rágták le? Vagy egy macska?

Vagy a szomszéd lapátja metszette le,

amely aztán átlendítette hozzám, hadd szórakozzam?

Esetleg viszonzásul, amiért apám eltüzelt

foteljeinek fojtó füstje belebondorodott

egy napsütéses őszi vasárnap ebédillatába?

Mintha kettévágott szerelem,

mely a mérgezéstől már vérezni sem képes.

Csak hever csonkán, élettelen

a fáskamrába vezető járdán,

s én annyit sem kérdezek, kié a tetem.

Mert érzem, hogy belőlem zuhant ki oda.

Biztos, amikor félrenéztem,

mert egyre gyakrabban pillantgatok félre,

vagy amikor a csillagokat bámultam,

s faggattam, hogy a ménkőbe kerültem

én már megint magam alá?

Mindaz alá, amit több mint tíz évig építettem?

Amibe magamat is félig befalaztam,

mint egy kontár Kőmíves Kelemen.

Hát most tessék: a téglák meglazultak,

s kifordult a kőre egy fejetlen patkány,

amellyel éjjelente néha keringőzöm

kint a hótakarta udvaron. Felborzolt szőrén

meg-megcsillan a hold jeges fénye,

talpam alatt recseg-ropog az álom,

térdig gázolok belé, hogy ne érezzek semmit,

idő után elvágódjak a szédülettől,

és nagy párafodrokat eregetve

csak bámuljam az éjszakát,

akár egy mesébe lépett, idegen nőt.

Megjelent a 2011/1-es Bárkában.

 

Halmai Tamás kritikája Szentmártoni János Ballada hétköznapi díszletekkel című kötetéről.

 

---