Marno János

Disznó

Nárcisz rémeket lát, mióta

megsüketült. Kezébe fogna

egy labdát, a labda azonban

pattan, és a vajszínű falra

vetődő napfénytől szikrázik

ezer üvegszilánk. Vagy mintha

éppen egy sokat látott disznó

szemével néznénk utána a

valóságnak, mely a fülébe

rágva magát egykor, azóta

nem szűnik benne mászni tovább.

Mert maga a disznó is mintha

ott ólálkodna még mögötte

némán, az Édenben, röfögve.

Combunk

Csütörtök este, ücsörgünk be-

süppedt szemmel a tévé előtt,

a képernyőn serceg a velő -

s valaki fölkel az asztaltól

kívánságunkra: énekelni

fog. Combunk pedig csak úgy füstöl,

nyolcadik napja, hogy nem járja

ki magát a kertben, odafent,

ahol a tőke, úgy fest, már a

föld alá hatol. Nárciszra nem

állhat többé, hogy képmutató.

Mert nincs köze a valósághoz

sem s a felforduláshoz, melynek

nyomán magába roskad a szó.

K-nak

Álmomban acsarkodnék veled

egy kocsiban, mert idegesít

a hallgatásod, s fő a fejem,

hova tehetném a lábam, hogy

ne legyen útban mégse neked;

az úttest csurom vér, vagy esett

végig, ahogy a rozsda ette

a lefolyót és eltemette

szoknyádon a kezed; az enyém

rondán el van gémberedve, jobb,

ha nem is próbálkozom vele

sehogy, követni gondolatod,

mely kihozva sodromból még itt

találna törni a lényegre.

Áldozat

A házból már nem leselkedik

kívülem senkire a halál;

varjú sem kárál a szilvafán,

mely ott állt a deszkakerítés

sarkában, a disznóól előtt.

Akkor leöltük, s most nyelvet ölt

emitt, szavamra az az állat,

életet adva a családnak

megint, mondhatni csaknem egy kész

örökkévalóságra valót.

Hetek még hátra hát, vagy napok,

amit étlen-szomjan mondhatok

majd a magaménak odaát

nekik - és kivetnivalónak.

Megjelent a 2011/1-es Bárkában.

 

---