(Vadócz Dávid fotója)

 

Farkas Wellmann Éva

 

Illesztések

 

Robog az ismeretlen vonatsíneken,
ezek már itt is hengerelt acélból,
szinte suhan a szerelvény,
nem az a zakatolás, nem úgy, valami egészen
más ritmust, idegen jelentéssel, alig kattog,
hosszabbak a sínszálak, ritkábbak a csatlakozások
az egyes elemek között,
az illesztések az eddig mozaikkockái között,

ha már összekötésről beszélünk, tulajdonképpen
egyedül ő, maga az átkötés
múltak rétegei, jelenek, változatok, értelmezések között,
ő érti így egyedül a világot,
ő hordozza ebben az összerakottságban az éveket,
ő is mozgatja,
már amíg,

de csalók ezek a képek, meg nem történni akarnak folyton,
visszavonni magukat,
pedig ő a megmondhatója, hogy így voltak, sőt vannak,
még akkor is, mikor színről színre látja,
hogy részleteikben egészen mást mutatnak,

egy garázs áll az első csók helyszínén,
vagy egy túlrendezett kert, na, ez sem világos,
hol is, kivel is, harmincegy részre hullt az első szerelem,
a történetek nem emlékeznek magukra,
pedig milyen gondosan vigyázott rájuk,

az üzleteket, kocsmákat átnevezték,
s azok az utcák, amelyek jól előkészített, 
mihaszna gyerekcsínyekről voltak híresek,
most képesek egyszerű, jellegtelen,
unalmas arcot ölteni, senkiéi lenni,
vagy akárkié,

nem érti, miért nem fognak ráköszönni,
vagy miért nem úgy, neki egy akármilyen
félismerős beszélgetés kellene, csak annyi, hogy
„na, hazajöttél”, „jól van”, az ezt nyugtázó mosoly,
ez már az otthon lehetne,
és akkor ne is legyen szó a padokról, falak lepattogzásairól,
a kopásokról, amelyeket sajátjainak tudott, de
eltüntetette a rendmániás jelen,
folyamatosan halnak azok is, akik bizonyíthatnák,
hogy így van, hogy ők is így tudják, ez az igazság,
vagy legalább csak a sarki fűszeres neve,
életbevágó lenne összerakni a várost,
mert abban rejtette el a titkot, a lényeget,
honnan tudhatta volna, hogy így várja meg,
hogy mások is bitorolni akarják,

milyen lehet megérkezni úgy, hogy nem meg-, csak érkezik,
hogy mégis itt van, mert akkor is itt, amikor éppen egy másik valahol,
hogy egyre nagyobb munka kiállni
az igazunk mellett, látni a díszlet mögött a zsongást,
közben meg hallgatni, azt is, hogy
az állomás területén tilos kéregetni, hangoskodni,
az utasokat megbotránkoztató módon viselkedni,

Örökre; tart, ameddig tart[1],

jönni, érkezni, hazatérni,
folytatni a befejezhetetlen mondatot.