Borsodi L. László
Csendünkben tapos
Áll az ajtóban. Visszafordul. Elfordul.
Az üzletben a polcok között keresgél.
Mit csinálsz itt, kérdi. Hangjában vihar.
Mindkettőnknek másképp ég és éget.
Nem néz rám. Mintha nem léteznék.
Pedig pontosan tudja. Pontosan tudom.
Az elmúlt napok. Az utóbbi beszélgetés.
Itt, most nincs jóvátétel. Kopognak a szavak.
Indulunk. Merre is? Mintha álom lenne.
Ketten vagyunk. Magunkra vagyunk ketten.
Egyenletes, párhuzamos lélegzésünk hallani.
Két test, ahogy fekszik egymás mellett.
Két lélek, ahogy hajnalig egymásba rezdül.
Párhuzamos halál
Egy nap nem találom el a mértéket,
kevesebb tej a kávéba, több cigaretta,
elméretezem az ablaknyitáson a rést,
attól félek, egy nap kifogysz a szavakból,
és csak hallgatsz, nem válaszolsz,
hiába kérdezlek, próbálom körülírni,
úgy fogsz tenni, mintha nem is hallanád.
Mintha nem is léteznél, olyan leszel,
csukott szemekkel, mozdulatlanul
egy másik világban álmodsz.
És akkor, és akkor olyanná leszek én is,
mint kit itt feledtek, mint ki – – –
attól félek, nem tudom elképzelni
párhuzamos halálunkat.
Tertia die
Ha beleesnék egy aknába, utánam ugranál?
Vagy hagynád, hogy zuhanjak, merüljek,
és aztán ezzel a tátongó hiánnyal élnél?
Ha elkapna egy ragadozó madár hajamtól,
utánam repülnél, hogy azonnal kiszabadíts?
Feljajgatnál az égre? Megátkoznád azt a madarat?
Ha a csontkemény éjszakában kutyák rontanának
ránk, megpróbálnánk megszelídíteni őket,
vagy elszaladnál, és csak folyna vérem az aszfalton?
Ha egyszer – ezek után – váratlanul feltámadnék,
és egy zűrös reggeli órán bekopognék hozzád,
lenne szavad? Mit mondanál? Feltámadnál?
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.