Dér Adrienn
Fáni óriás lesz
Fáni alacsony volt. Az osztálytársai is csak úgy vették észre, ha integetett az arcuk előtt, vagy ha székre állt. Bármit megadott volna azért, hogy óriás lehessen. Na, nem olyan, mint a mesékben – azok amúgy sem léteznek –, hanem csupán pár centivel magasabb. Meg is tett ezért minden tőle telhetőt: nyújtózkodott felfelé, lógott lefelé, sőt, még az esőre is kiált, de az csak jól eláztatta – amitől, Fáni szerint, csak még jobban összement. Ellenben az anyukája kikiáltott neki:
– Fáni, gyere be az esőről, attól úgysem nősz meg! Inkább hozz a boltból szemes borsot, mert kell a levesbe! Te gyorsabban végzel.
Fáni fintorogva felkapta a pénzt meg az esernyőt (bár annak már nem sok értelme volt), és elindult a boltba. Szerencsére csak a sarokig kellett mennie, rendszeresen oda jártak, és mindent kaptak, ami kellett. Kivéve most. Bors ugyanis nem volt. Bors nélkül csak nem térhet haza, a levesnek az plusz ízt ad, és ő is szerette.
A következő bolt csak egy kicsivel volt távolabb, és ott akadt is bors zacskószámra. Fáni fel is kapott kettőt – a másik még jól jöhet, ha újra elfogy a bors, akkor csak előkapja. Kifizette, zsebre vágta a borsokat, és már indult is volna haza, ám az üzletből kilépve különös dolog ötlött a szemébe:
– Ó-R-I-Á-S SZ-A-K-Ü-Z-L-E-T – betűzte az ajtó feletti tábla szövegét.
Nahát! Ez talán olyasmi bolt lehet, ahol méreteket kapni, mint a ruhaboltban? Ránézett a markában lévő visszajáróra. Talán elég lesz néhány centire.
Elszánta magát, és belépett.
Az ajtó felett egy csengő csilingelt, odabent pedig… minden ketyegett, vagy éppen kakukkolt. Ezt nagyon félreolvasta, gondolta Fáni, de már nem volt visszaút.
– Miben segíthetek? – tolta le az orra hegyére a szemüveg formájú nagyítót az órásmester.
Fáni közelebb lépett, a tenyere izzadt a visszajárón.
– Nem tudja esetleg, hol lehet méreteket kapni?
– Méreteket?
– Igen. Magasabb szeretnék lenni.
– Akkor miért ide… – kezdte az órás, majd rá is jött a válaszra. Annyian félreolvassák!
Végigmérte a kicsi lányt: valóban pöttömke. Megsajnálta. Csak akad nála valami, amivel segíthet neki. Eszébe jutott a szárazbab, amit egy rejtélyes idegen hagyott nála, a lelkére kötve, hogy senkinek se adjon belőle. De azóta sem tért vissza érte. Kivett tehát egy maréknyi babot, és a kislánynak adta.
– Ezek varázsbabok. Ültesd el, locsolgasd, gondozd serényen, és majd a terméséből egyél. Attól biztosan megnősz.
Fáni elfogadta, megköszönte, és már sietett is haza. Mégiscsak megérte betérni ebbe a boltba!
Otthon egyenesen a kertbe rohant. Beletúrt a zsebébe, és kiválogatott egy-két babot a diákcsemege közül – mert az mindig volt nála –, belenyomkodta őket a nedves földbe, gondosan betakargatta, alaposan meglocsolta. Azután várt.
És közben, rágcsált a zsebében lévő magokból. Volt abban minden: dió, mogyoró, mandula, a mazsolákat már rég megette, no, meg az a néhány babszem, de azokat igyekezett kikerülni.
Annyira a babágyást figyelte, hogy véletlenül elropogtatott egy babszemet is. Ami rendkívül ízetlen volt így, szárazon. Így hát először jött egy pfuj, majd egy blöe!
Azután a második dologra sem kellett sokáig várnia:
– O-ó! – ugyanis elkezdett nőni.
Kezdetnek akkora lett, mint akármelyik osztálytársa. Ám itt nem állt meg. Tovább nőtt. Már akkora volt, mint a padláslétra, mint a cseresznyefa, aztán a házuk, a kétemeletes sulijuk, majd túlnőtte a felhőkarcolókat is. Végül pedig átlátott a felhők felett. És amit ott látott…
Nos, tulajdonképpen nem látott túl sok mindent, annyira belepett mindent a… köd, pára, felhő? Nem tudta megállapítani. Mindenesetre meg kellett tudnia, mi lappang mögötte, és az egyetlen dolog, ami az útját állta a felhők peremén, egy különös kis kerítés volt.
A kerítésen túl egy tábla fogadta: Ó-R-Á-S-O-R-SZ-Á-G.
– Na, itt meg helyesen írni nem tudnak – állapította meg Fáni, mert ezúttal többször is, betűzve elolvasta. Ugyanis egyetlen órást sem látott, viszont annál több óriás téblábolt egy kőmezőn. Az egyik böszme azonnal kiszúrta.
– Hé, te!
Olyan ijesztően nézett rá, hogy a kislány egészen apróra összehúzta magát. De akármilyen kicsinek is érezte magát, mégis ugyanolyan nagy maradt. Nem tudott elrejtőzni.
Az óriások köré gyűltek, és megszimatolták.
– Éppen jókor érkeztél, ebédidőre – hahotáztak. – Olyan rég nem járt nálunk ember, hogy már nem is emlékszünk az ízére. Az a paszulyon felmászó volt az utolsó, de megszökött, azután kivágta a növény szárát. Azóta nem jártunk mi sem a földön. De majd most!
Fáni hiába könyörgött, hogy engedjék el, az óriások fütyültek rá, jó erősen körbekötözték. Mondjuk, más szórakozásuk amúgy sem volt a kőgörgetésen kívül. Fáni azt kívánta, bár ugyanolyan kicsi lenne, mint régen. Kicsit arrébb egy elképesztően hatalmas lábasban rotyogott az étel. Két óriás kevergette váltófutással.
– Ez megint ízetlen – kóstolta meg a szakács, majd ki is köpte. – Hogy főzzek finomat, ha nincs alapanyag?
– Már nem sokáig lesz ízetlen! Miután belakmároztunk, lemászunk, és összegyűjtünk a földről minél több embert. Aztán amikor kifogyunk belőlük, újból. Ismét nyitva az éléskamránk – dörzsölte össze a kezét a vezetőjük.
– Tegyetek bele inkább borsot, attól sokkal finomabb lesz – javasolta Fáni, mert az anyukájától mindig ezt hallotta.
– Ostoba kölyök! Az óriások soha nem esznek borsot. Az kicsi… – elköhögte a végét – kicsi és erős.
Ezt Fáni is jó sokszor hallotta. A borsra is, magára is. Csakhogy ő sosem volt erős. Pedig milyen jól jött volna az most! Megpróbálta felemelni a kezét-lábát, de a kötelek szorosan tartották, csak az egyik engedett egy leheletnyit. Fáni ennek is örült. Legalább még egyszer, utoljára rágcsálhatja a kedvenc csemegéjét.
A zsebébe nyúlt, előkapart néhány mandulaszemet, lassan a szájához ügyeskedte. Egyszeriben könnybe lábadt a szeme. A bors! Kilyukadhatott a zacskó, és ő szétrágott egy szem borsot. Vagy kettőt.
A borstól pedig zsugorodni kezdett, ugyanúgy, ahogyan előtte a babtól megnőtt. Mire az óriás észbe kaptak, neki már hűlt helye volt.
Fáni egy kötélcsomó mögé bújt el, az ujjai közt a borsszemeket pergette.
– Tehát ezért nem szeretitek… – mormogta, és remek ötlete támadt.
Amíg az óriások őt keresték, fellopakodott az asztalra. A leghosszabb fakanalat egy tányér alá dugta, hogy ne billenjen le, a nyelét pedig úgy fordította, hogy az a lábas fölé lógjon. Végigaraszolt rajta. Amint a kondér fölé ért, belehajította az összes borsot, amit a zsebében talált.
– Nekem már korog a gyomrom – panaszkodott az egyik óriás.
– Éhesen amúgy sem tudunk koncentrálni. Együnk, utána folytatjuk a kutatást.
– Kész a kaja! – kurjantotta a szakács.
Fáni izgatottan figyelte, ahogy a tányérokba merik, majd jóízűen kanalazzák az ételt.
– Szokatlanul ízletes – dicsérték az óriások.
Miután behabzsolták az utolsó nyalatig, hatalmasakat böffentettek, kórusban. Majd egyre kisebbeket, és kisebbeket, mint egy trombitacsőben végigpattogó visszhang. Mígnem Fáni már csak úgy hallotta őket, ha lehajolt hozzájuk. A zacskónyi borstól ugyanis az óriások borsméretűre zsugorodtak.
– Mit tettél velünk? Ezt még megkeserülöd! – cincogták, és apró ökleiket a kislány felé rázták.
Így ment össze Óriásország, úgyhogy ne is keresd. A babszemek azóta amúgy is elfogytak.
Közben Fáni is megéhezett. Épp ideje volt hazamennie. Leemelte az óriások asztalterítőjét, azt használta ejtőernyőnek.
Nem sokkal ebéd előtt landolt a házuk udvarában.
– Na végre! Hol maradtál eddig? – fogadta az anyukája.
– Másik boltba kellett mennem – magyarázta a késést Fáni.
– Hoztál borsot?
Fáni felállt egy székre, és beleszórta a megmaradt néhány borsszemet a levesbe, és beleszimatolt.
– Ugye, nem bablevest főzöl? – kérdezte.
