Várfalvy Emőke
Az első szülői
Őfelsége Weöres Hildegárd királynő izgatottan készülődött a nagy napra. Persze a körülötte sürgölődő dolgozók közül senki sem sejtette, mennyire örül, hogy végre kiléphet a hangyaboly keretei közül. Ő az első, aki szakítva a hagyományokkal nem otthon oktatja, hanem a Kerekerdő Általános Iskola képzett oktatóira bízza gyermekeit.
Hildegárd izgatottan készült az első szülői értekezletre, legalább háromszor átöltözött, mielőtt úgy döntött, a prémes palást és a korona nem túlzás az eseményre. Királynőként ritkán hagyta el a bolyt, ezeket a ruhákat pedig kizárólag ünnepnapokon viselhette, amik a hangyakirályságokban csak szökőévben egyszer szerepeltek a naptárban.
Dolgozunk, tehát vagyunk, emlékeztette magát Hildegárd a jelmondatra, amit anyjától tanult, s amit minden hangyakirálynő ott viselt a koronájára vésve, míg az ékességet tovább nem adta a lányának.
Miután kiválasztotta a megfelelő táskát, bekészített egy jegyzetfüzetet és egy tollat is. Úgy hallotta, ezekre a szülői értekezleten nagy szükség van, s remélte, könnyen ellesi a szülőtársaktól, hogy pontosan mire is valók ezek az eszközök.
Na igen, a szülőtársak.
Hildegárd uralkodás közbeni lopott másodperceiben áhítattal figyelte, milyen vidáman fecsegnek egymással a boly feletti fán fészkelő madárszülők, miközben csupasz fiókáikat melengetik. Hogyan terelgetik az őzanyukák a gidákat játszani a rét közepén található biztonságos játszótérre, s legelésznek közösen, komótosan eszmét cserélve a gyereknevelésről, bakokról és még zöldebb rétekről.
‒ Társaság. Tere-fere. Szülői kupaktanács. Végre! – ábrándozott az erdei ősvényen az iskola felé sétálva.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette az előtte tornyosuló csigaházat, amiből épp csak két csáp lógott ki.
‒ Pardon – szabadkozott a királynő.
‒ Semmi baj. Már úgyis végeztem – válaszolt a csápok tulajdonosa –, ha fenséged sem vett észre azt hiszem tökéletes az álcám, és biztosan nem fognak észrevenni a szülőin.
‒ A szülőire igyekszik? Pompás! – mosolyodott el szélesen Hildegárd –, akár mehetnénk is együtt. Talán egy osztályba járnak majd a gyerekek.
‒ Nem hiszem. Az én gyerekeim nem sporttagozatosak. A legtöbbjük biológusnak készül. Még az is lehet, hogy átmegyünk levelezőre. Kivéve Csabát. Ő minden áron franciát akar tanulni – válaszolt a csiga, aki igen lassan haladt.
‒ Az én kicsikéim sem sporttagozatra fognak járni. Nekünk ugye építési és szállítmányozási vállalkozásunk van. Családi cég. Remélem, valamelyikük tovább viszi az iskola után. Ugye nem fogunk elkésni?
‒ Oh, én nem sietek. Tudom, miről lesz szó, de maga szaladjon nyugodtan. Csak egy dologra figyeljen. Amikor a szülői munkaközösséghez keresnek jelentkezőt, akkor álcázza magát. Mondjuk földgöröngynek. Vagy homokszemnek. Én is erre gyakoroltam az imént, amikor nem vett észre.
Hildegárd királynő udvariasan búcsút intett a csigának és megszaporázta lépteit. Egész hátralévő úton azon töprengett vajon mi lehet rossz a szülői munkaközösségben, mikor számára minden része mesésen hangzott: szülő, munka, közösség.
Mikor megérkezett az iskola tisztására, egy búbos banka igazította útba, így Hildegárd pont időben lépett be a csillagpázsittal benőtt terembe, ahol Mosóné Medv Emese, az 1.H. tanítója várta. Hildegárd finoman biccentett, ahogy a szomszédos kaptárban lakó méhkirálynővel szokták köszönteni egymást, majd kis habozás után leült az egyik előkészített székre. Körülötte minden ülőhely üres volt.
‒ Úgy gondoltuk, felséged az udvartartásával érkezik – szólalt meg a tanítónő Hildegárd zavarát látva.
‒ És a többi szülő? – kérdezte a hangyakirálynő gyanakodva.
‒ Örömmel tájékoztatom felségedet, hogy mivel a Weöres gyerekek száma százhuszonhárom, az iskola vezetése saját osztályt indított nekik. Plusz jó hír emellé, hogy ez esetben viszonylag kevés teendőnk lesz a mai szülői értekezleten. Kérem, töltse ki ezt a nyilatkozatot arra vonatkozóan, hogy a gyerekek nem szenvednek allergiában, és nem is okoznak azt senkinek csípéssel, marással, harapással. Hozzájárul, hogy részt vegyenek az éves alagútásó projektnapon, melyre beszerzi az iskola logójával ellátott halványzöld egyenpólókat, amiket kérünk kivasalva ráadni a csemetékre. Tudomásul veszi, hogy a téli álom idejére nem tudunk földalatti ügyeletet biztosítani. Amennyiben elfogadja, hogy az osztálypénz egy egész vajaskifli félévente, vállalja, hogy képviseli az osztályt a szülő munkaközösségben és szabaddá teszi magát az havonta egyszer esedékes osztálykirándulások időtartamára kísérőként, már csak a tanszerlistát kell átvennie, és kész is vagyunk.
Hildegárd szinte elszédült a hallottaktól, de igyekezett királynő módjára emelt fővel aláírni mindent, amit elé toltak.
‒ Bocsánat, de a kézzel készített levéltetű bábokból tényleg szükség lesz gyerekenként tíz darabra a gazdálkodás órára? – kérdezte a tanszerlistát böngészve.
A tanító bólintott.
‒ És a pattogtatható pollenlabdát biztos csak a szigorúan védett és roppant ritka mocsári kockásliliomból lehet beszerezni testnevelésre?
A tanító bólintott.
‒ És a szentjánosbogár lámpák…
‒ Azok ráérnek a második félévben, bár lehet, addigra elfogynak a készletek a mezőről, de maximum majd nem tartunk olvasásórát délutánonként – sóhajtott a tanító, mire Hildegárd két piros felkiáltójelet tett a lámpák mögé.
Weöres Hildegárd királynő zúgó fejjel sétált hazafelé az Kerekerdei Általános Iskolából. Minden lépésnél igyekezett emlékeztetni magát arra, ha egy hárommillió hétszázhatvanezer ötszáztizenkét fős hangyabolyt el tud vezetni, talán a szülői munkaközösséggel is elboldogul. Ekkor még nem tudta, hogy a munkaközösséget a nem más, mint a 8.H egyik anyukája, a hangyászsün vezeti.
