Csermely Mátyás
Kinövés
Az udvaron, a fán,
a nagyobbik dión,
fehér szalag jelzi, meddig szabad a mászás.
Fölötte tilos,
vékonyak az ágak.
Vagy csak idáig mert felmászni a tesitanár.
Mi kalózok persze,
– mert van, hogy hajó a fa –
sokkal tovább másztunk, fel az árbócon.
Kinövésről kinövésre
emeltük a kötést: a vitorlát.
A veszélyes felkapaszkodókat zöld bombákkal szórtuk.
Csengőkor a vízbe ugrottunk,
úsztunk a kantinig.
Nagyokat böfögtünk az almalé színű sörtől.
De most csodálkozunk,
nyáron valaki lejjebb rakta
a kötést. Meg a fa is kisebb mióta házikat másolunk a szünetekben.
Az én vakációm
áll a fehér, beadandónak szánt papíron.
Napok óta ülök felette, mától kezdve már a körmöm is rágom. Grafitceruzámmal medencéből ugrás után kirobbanó vízcseppeket, meg egyszerű, mosolygós saroknapokat firkálok szamárfülekre, közben morfondírozom, mit kéne írni. Tíz mondatba, bevezetésbe, tárgyalásba, befejezésbe sűríteni
a kékült szájjal parton didergést, az érzést, ahogy szárítani kezd a nap, vagy a sajt és a tejföl összeolvadt állagát az olajszagú lángoson. Hogy meséljem el a darázscsípést, meg a kinőtt, fodros úszódresszem, esetleg a felhevült autóba zápor elől menekülést. A biztonsági övet nem szabad megfogni, az éget legjobban ilyenkor – írom le öntudatlanul. De ez már beszámít, jut eszembe a felnőttek intő szava,
a hetedik osztály nem tréfadolog, ha normális gimit szeretnél, nem a gyűjtőt, dolgozz meg érte, aranyom, így mondják, sóhajtok. Felnézek, innen az otthoni íróasztalomtól rálátni a még zöld, de itt-ott sárguló kertre, nem úgy, mint a suliban, a bejárat felöli sorból (B csoport). Igen, a kert, ez jó lesz, ilyesmit kell írnom. Amiben jelöletlenül, de mégis ott van az éppen elmúlt és vele a lassan újra eljövő idő.
De most tényleg, mire gondolt
Hogy hogy érezzük magunkat az online-térben,
ez volt a feladat, hogy erről hozzunk verset
– Szemenszedett hazugság akarok lenni,
széteső valóságok közti menedék! –
harsogja Zsolti a következő órán.
Nem értjük, mit hasonlít mihez,
vagy, hogy honnan ezek a nagy szavak egy ilyen pici szájba.
Ráadásul az övé nem is rímel,
miért mosolyog akkor, Tanárnő?
Szünetben a lányok faggatni kezdik,
mi a tesiöltözőben nézünk rá furcsán.
Végül Terkának elárulja, hogy a nővérének
vannak könyvei, kicsik, drágák, szépek, kortársak,
aztán azokból ollózta össze, de ne aggódjunk, ő sem érti mit.
Saját szabály
A szünetekben az asztalokhoz rohanunk.
Két betonasztalhoz, egy gumiplaccon, Gyártva: 1968.
Itt töltjük a tízperceket.
A bejárathoz közelebbin forgózni szokás.
Ha túlmegy, vagy lemaradsz, kiesel,
de van, hogy a hálóba ütöd – az öntöttvasról visszapattanóval újra próbálkozhatsz.
A másikon nincs háló, letört, kidobták.
Ide ülsz le, ha kiestél, vagy ha nem is játszol.
A sima lapra rajzolni lehet még, esetleg teríteni rá, a tízórainak.
Ezért is csóváljuk sokszor a fejünket. Nem értjük,
mikor a suliba menő buszon banyatankos nénik sóhajtják egymásnak:
Bezzeg régen, Irmus, úgy-e, minden jobb volt.
Gubó
Feltépik az ajtót.
Jönnek, beszélve a tegnapi estét.
A hátam mögött nem férnek el, beljebb húzom a széket.
Kézfejeimre húzom a pulcsiszájt, kétszer négy ropi lóg ki belőlük,
őket a padba rejtem, tenyerem lefele néz, rá az alkoholossal
odarajzolt kukira. Fejem következik, rá a hideg viasszal bevont deszkára,
térdeimtől lefelé a szék két elülső lábára csavarodom, szorítom erősen.
Hátha elkezdődik az óra.
Hangyalábnyomok
Keddenként újra van az az akció, megéri.
Elfelezzük, hat-hat csirkerész. Az iskolás almalével pont leöblíthető.
Amiben a csomagolás szerint hangyalábnyomok vannak, meg mosolygás, nevetünk.
Hogy milyen volt ez a pár év, és hova megyünk, mi lesz ezután.
Meg emlékszünk-e mikor az orrunkon jött vissza az első stikában szisszent sör,
vagy mikor a lányöltöző ajtaját nyitogattuk, nem tehettünk mást.
A hátsó üléssoron összeállítjuk az egész nagy előzetest.
Tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott, idén nyáron.
Csak jelezni ne felejtsünk el, ha leszállnánk.
Nyomni egy stoppot, amíg mélázunk a film megtekintése gomb felett.
