Várfalvy Emőke
Az őszi küldetés
Október volt. A Pörgősszoknyást vártam. Még sosem késett. Most viszont hiába nézegettem ki percenként a konyhaablakon, nem jelent meg. Sem a megbeszélt időpontban. Sem később. Szomorú voltam, mert nagyon vártam. Azt ígérte, hogy valami különlegeset csinálunk. És fontosat. Igazából kicsit aggódtam is érte. Főleg, mikor harmadik nap sem volt se híre, se hamva.
Aztán a negyedik napon – egy szerdán – megláttam. A biciklim mellett, amit már vagy egy hónapja el kellett volna tenni a sufniba, hogy megkezdhesse téli álmát. Persze mindig halogattuk. A múlt héten még javában tartott a vénasszonyok nyara, senki sem gondolta, hogy egyszer csak megnyílik az égi csatornahálózat, és úgy ömlik majd az eső, mintha decemberig el sem akarna állni.
A Pörgősszoknyásnak csak az orra kandikált ki a sálból. Piros volt.
– Az esernyőmet elvitte a szél – mondta, miután belépett az ajtón, és egy halkat tüsszentett.
A csalódottságomból kivirágzott haragom azonnal lekonyult, és helyet adott a korábbi aggodalomnak.
– Hiszen te beteg vagy! – bukott ki az első gondolatom, és a kezébe nyomtam egy zsebkendőt.
– Már gyógyulófélben – válaszolt, és kifújta az orrát.
– Ha beteg vagy, ágyban lenne a helyed, vagy itt – böktem a hátam mögé.
Átsandított a vállam felett, és piros orra alatt megjelent a jól ismert mosolya.
– Ma van az utolsó nap. Nem tarthat vissza holmi nátha! – toppantott kopogós cipőjével, aztán tüsszentett még egyet.
– Ha még egy kis időt állsz itt, az esőben, még betegebb leszel – csóváltam a fejem, és a konyha felé indultam. – Gyere, igyál egy kis kakukkfűteát, most lett kész. Méz is van. Meg igazi citrom.
Vártam, hogy ellenkezni fog. De nem tette. Ez megijesztett. A Pörgősszoknyás nem ilyen. Tényleg beteg. Jobban, mint ahogy az látszik.
Hallottam, hogy utánam indul a konyhába. s közben halkan szipog. Míg megkerestem a kedvenc manófüles teáscsészémet, azon töprengtem, hol van még a lakásban papír zsebkendő. Vagy lehet, hogy megteszi a szalvéta is. A lényeg, hogy legyen mibe fújnia az orrát. A szipogásból ítélve nagyon náthás.
De mikor ránéztem, láttam, hogy nem csak náthás. Már sír.
– Sosem fújta volna el az esernyőt a szél, ha nem vagyok beteg. Én sosem vagyok beteg! Nem értem. Nem lehetek beteg! Dolgom van! De nem tudom megcsinálni. Idáig is alig bírtam eljönni. És még az esernyőmet is… – újra kifújta az orrát, aztán belekortyolt a teába.
Hallgattunk. Mit is mondhattam volna neki, mikor eddig mindig ő volt az, aki tudta a megoldást. Akkor is, amikor az ágyból sem dugtam ki az orromat, mert nem volt ereje a lelkemnek. Nevetett, kézen fogott, és mentünk. Mindenfelé. Most itt ül, és csendben hullanak a könnyei az avarbarna pulóverére. Aztán, fogalmam sincs mi ütött belém, megszólaltam.
– Mondd el, mit, és én majd megcsinálom!
Soha életemben nem éreztem olyan erősnek magam, mint amikor ezt kimondtam.
A Pörgősszoknyás felnézett a csészéjéből. A szeme furcsán csillogott. Nem úgy, mint azé, aki már hosszú percek óta sír. És nem is úgy, mint azé, akinek magas láza van. Nézett, de nem mondott semmit.
– Meg tudom csinálni, bármi legyen is a küldetés. Én, egyedül is! – mondtam, s hogy nyomatékosabbá tegyem, felálltam.
Nem csak hittem, de tudtam, hogy képes leszek rá, bármit is lesz a feladatom. Mióta megismertem a Pörgősszoknyást, sokszor gondoltam rá, hogy megváltoztam. Nem lettem jobb, sem rosszabb, egyszerűen más. Kinyílt a szemem, a fülem, máshogy éreztem az ízeket, öröm töltött el egy egyszerű, de ismerős illattól vagy attól, ha betekerhetem magam egy puha takaróba. Már nem bujkáltam az ágyamban. Álmodoztam. Terveket szőttem. És kíváncsian vártam, mit hoz a holnap.
– Igazad van. Meg tudod csinálni – bólintott a Pörgösszoknyás, és felállt –, itt foglak várni. Vigyázok a tűzre, és előkészítem a helyet. Tudod, amúgy elegendőek lettek volna a könyveid is, de hát jött az eső. Meg kell szárítanunk őket, mielőtt eltesszük tavaszig.
Néhány perccel később a küszöbön álltam a sárga esőkabátomban. Néhány hete kaptam tőle ajándékba, akkor még fogalmam sem volt, mire fogom használni.
– Pompás! Olyan vagy, mint a napfény. Ez sokat fog segíteni – mosolygott rám a cserépkályha mellől.
Odahúztuk neki a nagymama karosszékét, hogy kényelmesen üldögélhessen, ha előkészítette a helyet azoknak, akiket meg kellett találnom. Az ősz színeinek: az aranysárgának, az okkernek, a rozsdabarnának, a borvörösnek, a galagonyapirosnak, az alkonybíbornak, a kökénykéknek, a gesztenyebarnának, a hagymalilának, a ködszürkének, a körtesárgának, a mohazöldnek, a napnarancsnak és még tucatnyi színnek – ha megszáradnak a kályhánál, a könyvlapok közt teleltetjük őket. Hogy jövőre, március első napján mindegyiket útnak indíthassuk a széllel, hogy a természet is tudja, ideje felkelni, és felhúzni a színes ruhát.
