Kátai Letti
Bármikor, csak most nem
Somi nagyon szeretett óvodába járni, csak éppen akkor nem, amikor reggelente indulni kellett volna. Tennivalóiból mindig rengeteg akadt, nem ért rá helyettük villamosozni meg járdákon háromkerekűzni. Ezért hát a reggeli ovitúrák általában jó hosszúra nyúltak.
Somi ma is eléggé elfoglalt volt. A plüssegereknek még mindenképpen meg kellett tanítani a kresztáblákat:
– Te nem tudod, Barnabás, még kicsi vagy hozzá. Figyelsz, Barnabás? – fordult az egyik egér felé. És Barnabás figyelt, kerek szemekkel. Mindig mosolygott.
– Gyere, kicsim, vegyük fel a cipődet. Indulni kellene már – zengett anya hangja.
– Mindjárt, csak még nem mindegyik Barnabás tudja a behajtani tilos jelzést.
– Nem mindegyik?
– Szürke Barnabás nem tudja megjegyezni.
– A többiek már tudják?
– Igeeen. Barna Barnabás már középsős, Fehér Barnabás meg nagycsoportos.
– Ja, értem. És mit szólnál, ha gyakorolná itthon, míg haza nem jössz az oviból?
– Az nem jó.
– Miért nem? Azt mondtad, úgy szeretsz óvodába járni.
– Perszeee. Bármikor, csak most nem – azzal Somi visszafordult fontosabb tevékenységéhez. Anya sóhajtott. Tekerte fejében az ötleteket, mivel lehetne a kisfiát kizökkenteni. Az édesség nem jó. Nem akarja elkapatni. A youtubos mesék ígérete szintén zsákutca, alig lehet aztán Somit leszedni a telefonról.
– Ez az! Zsákutca. Ügyes vagy, Barnabás – csattant fel Somi hangja, mire anya elképedt. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna a gyerek. De jól esne neki egy kávé. Persze addig már nem. Csak induljanak el végre.
– Akkor tudja már a kreszt Barna Barnabás? Mehetünk?
– Szürke Barnabás nem tudja. Elfelejtetted? – fordult felé egy pillanatra a kisfiú komor arckifejezéssel.
– Ja, bocsánat. De máskor azt mondtad, úgy szeretsz villamosozni.
– Perszeee. Bármikor, csak most nem – és azzal Somi visszafordult fontosabb tevékenységéhez. Anya sóhajtott.
És ez így ment mindaddig, míg anya kénytelen volt beadni a derekát, és beígérni egy kókuszgolyót a Tündérfürt Cukrászdában.
Nem tudom jól csinálni – morfondírozott az orra alatt anya. – Más anyukák biztosan csóválnák a fejüket.
Még van negyedóra kilencig. Irány a Tündérfürt, legalább iszik egy kávét is.
A villamosra nem tudtak felszállni, nagy tömeg tolongott rajta. Ezért úgy döntöttek, gyalog mennek tovább, Somi persze háromkerekűn. Szerencse, hogy ilyenkor több motort és autót is megfigyelhetett, amiknek mind tudta már a nevét.
A Tündérfürtben lelkesen magyarázta Barna Barnabásnak, milyen fagyik vannak a tartályokban. Megvették a kókuszgolyót, rolettit is kért, naná. Anya az óráját figyelte, mikor könnytől maszatos arccal betoppant Auróra, Somi ovistársa. Bella néni, Auróra anyukája restelkedve nézett Anyára. Anya látszólag felderült. Akkor mégsem vagyok annyira rossz anya – gondolta.
Somi megszólalt, mintha megint csak olvasott volna a gondolataiban:
– Nagyon finom volt, anya, úgy szeretlek. Indulhatunk, Barna Barnabás már mindegyik fagyit megkóstolta, nehogy megfájuljon a pocakja.
Anya örült, hogy beértek, még mielőtt bezárták volna az óvoda kapuját. Mögöttük viszont Auróráéknak már szégyenszemre csengetni kellett.
Somi megpuszilta anyát, és már szökkent is a csoportszoba irányába, ahol hatalmas volt a zsivaj. Auróra is szaladt utána.
– Látom, Somi is szófogadó volt ma reggel – fordult Bella néni Anya felé somolyogva.
Anya visszasomolygott:
– Perszeee. Bármikor, csak most nem.
Erre mindketten jóízűt sóhajtottak. Rita dadusnéninek meg úgy kellett őket kitessékelni az utcára. Elvégre az óvoda nem az anyukáknak való.
Utolsó oldal
Zseblámpát bekészíteni!
Az ikrek imádták az állatos böngészőket. A zsiráfos-orrszarvús lapozókat, a delfines-angyalhalas keresgélőket. A harapós állatokat azonban nem szerették. Azokat az oldalakat gyorsan el kellett lapozni, mintha benne sem lennének a könyvben.
Apa minden este kitalált valami érdekes történetet a képekről. Volt állatkerti nyomozós, ausztráliai kalandtúrás, sarkvidéki felfedezős, mikor milyen volt a hangulat.
De egyszer mindegyik könyv véget ér.
Veronika csalódottan kérdezte:
– Apa, miért ez az utolsó oldal?
– Kicsim, minden könyvben van egy utolsó oldal.
– Nem jó – akadékoskodott a kislány – Szerettem volna, hogy legyen még benne lap.
– De látod, hogy nincs több – pörgette apa a böngészőt jobbra, aztán balra.
– Lennie kell még oldalnak. Nincs vége a mesének – pörölt tovább a kislány.
Bazsi nem volt ennyire makacs. Vagyis inkább szerette, ha a testvére cirkuszol helyette. Veronika ugyanis annyira hajthatatlan volt, hogy apa kénytelen volt valami megoldást kieszelni.
– Na akkor, mit szólnátok, ha most visszafelé olvasnánk el a mesét? – így apa.
– Úgy is lehet? – ámuldozott Bazsi, de Veronika inkább gyanakodva figyelte, mi történik.
Apa elmesélte a mesét oda, meg vissza. Aztán még egyszer oda, meg vissza. Már az állatok sem tudták, hogy végül honnan hová tartanak.
Anya szúrós szemmel jött be a gyerekszobába. Az ikrek megkapták a jóéjtpuszit. A villanyoltás viszont apa feladata volt. Mikor anya kilibbent a szobából, Veronika folytatta:
– Apa, nem akarok aludni. Még nem tudom a mese végét. Akkor sincs meg az utolsó oldal. Nem tudom, hogy a Nyuszi, a Borz meg a Mókus hol találkoznak, és mit esznek, és mit játszanak, és mit mondanak a titkos málnacsenő lénynek, mikor meglátják.
– Uhh, tényleg. A hiányzó oldalak majd előkerülnek, de addig is fejből mondom, rendben?
Bazsi mosolygott, Veronika hunyorogva nézett:
– De biztos nem felejtetted el? Meg tudtad jegyezni?
– Persze. Csak előbb lekapcsolom a villanyt – indult apa lopakodva a kapcsoló felé.
– Nem szabad! – dörrent rá a kislány – Én nem tudok sötétben aludni.
– Pedig az állatokra is ráesteledett, csak így lehet folytatni a kalandot – mondta apa, és elővette a zseblámpát a fiókból. – A Nyuszi, a Borz és a Mókus a tisztás közepén találkoztak, a hatalmas farönkasztalnál. Egyszer csak, surr – hangos suhogást hallottak a fejük felett. Szerencse, hogy volt náluk zseblámpa. Ide-oda világítottak, hogy megleljék a röpködő idegent – folytatta apa mély átéléssel a mesét, miközben össze-vissza cikáztak a lámpa fényei a falon, az asztal alatt, az ágy fölött, a szekrények között. – Még az ablakon is kiszöktek. Be a párna alá. Kapjátok el! Megvan már? Ott repül a takaró alatt. Támadás!
A gyerekek nevettek. Anya is nevetett a másik szobában.
Aztán a gyerekek hahotáztak. És anya is hahotázott a másik szobában.
Később a gyerekek viháncoltak. Na jó, anya azért nem viháncolt a másik szobában.
S mire a Nyuszi, a Borz és a Mókus összebarátkoztak a málnacsenő Denevérrel, és kisütötték a málnás csokitortát, majd jól bevacsoráztak, meg még bújócskáztak és fogócskáztak is, Veronika és Bazsi már az igazak álmát aludta.
Természetesen anyának fel kellett apát ébreszteni a gyerekágyból, hogy poroszkáljon át a másik szobába. Hiába, apa alatt összetört már egy kisszék, egy éjjeliszekrény és a régi pelenkázó is a nagy esti viháncolások hevében.
