Fedics Ildikó
Az árnyéktolvaj
(részlet)
Fogott egy elemlámpát az előszobai szekrényből, aztán elindult. Tobias a földszinten lakik a nulladik lakásban, ami azért érdekes, mert egyes számú nincsen. Utólag kiderült, hogy csak az egyes leesett az ajtóról, és azóta sem került vissza, így Tobiasból lett a postások rémálma.
Mikor odaért, Boris automatikusan a csengő felé nyúlt, aztán rájött, hogy valószínűleg az sem fog most működni, ezért inkább bekopogott. Semmi válasz nem érkezett, hangokat se hallott bentről, szóval erősebben ütött az ajtóra, ami erre magától kinyílt. Először nem tudta, mit tegyen, végül úgy döntött, hogy beljebb hajol, és valamivel hangosabban megint bekiált.
‒ Tobias, itthon van? Boris vagyok a kilencesből!
Továbbra sem érkezett semmilyen válasz. Nem volt mit tenni, Boris erőt vett magán, és bement a lakásba. Gondolta, gyorsan körbenéz, hogy egyáltalán Tobias otthon van-e, mert simán lehet, hogy már lement a generátorokhoz. A lámpáját maga elé tartva ment egyre beljebb; jobb oldalt a nyitott ajtón át látta az üres konyhát, szembe pedig a hasonlóan üresnek tűnő nappalit, ahol csak Rosita, a papagáj adott hangot a nemtetszésének.
Boris odament hozzá, és megcirógatta a fejét, amit a papagáj örömmel fogadott, aztán hirtelen, minden apropó nélkül elkezdett csapkodni a szárnyaival.
‒ Hé, mi van veled?
Rosita erre csak hevesebben csapkodott.
‒ Áruló, áruló! ‒ kiabálta közben a madár.
Boris megfordult, de semmit sem látott maga mögött; nemhogy azt a valakit vagy valamit, amire Rosita reagált. Odavilágított az elemlámpájával, de a sötétség mintha csak felfalta volna a fényt, úgy veszett el benne. Boris úgy érezte, hogy ha nem mennek el innen minél előbb, őket is ugyanúgy fogja bekebelezni, ezért fogta a rikácsoló állatot, és rohamléptekkel megindult meg a bejárati ajtó irányába. De Rosita a vergődés közben kitépte magát a kezéből, és a földre huppanva elindult visszafelé.
‒ Áruló, áruló!
Boris próbálta összeszedni a madarat a földről, de ahogy felé nyúlt, az belecsípett az ujjába.
‒ Sicc, sicc! ‒ mondta neki.
‒ Mi vagyok én, macska? ‒ hördült fel a fiú.
Mikor már épp megragadta volna, ajtócsapódást hallott, aztán ugyanaz az érzés járta át, mint az előző napokban. Érezte, ahogy a vére jéggé dermed, a fejében pedig ott motoszkál az a lény, ami ezek szerint azóta sem jött ki belőle. A papagáj meg egyre csak visított, mintha őt is ugyanaz a szörnyeteg rémisztgetné. Akkor hát az csapta be az ajtót, gondolta, Boris. Más menekülési útvonal pedig nincs a lakásban, mert az egyetlen ablak, ami az utcára néz, azóta be van ragadva, amióta Tobias itt él.
Akkor nincs mit tenni. Lépett egyet tehát az előszoba irányába, aztán pedig még egyet; szép lassan, egymás után rakosgatta egymás elé a lábait. Csak így tudta rávenni a testét arra, hogy ahhoz a valamihez közelítsen, máskülönben ő is Rositával kuporogna a hálóban. Ennek ellenére végig a padlót bámulta, aztán egyszerre csak érezte, hogy beleütközik valami keménybe. Felnézett, és most már látta, egy bogárszerű lény állt előtte; a szemei sárgán villogtak, mintha egy autó fényszórójával nézne farkasszemet, a fejéről csápok lógtak le, és a pofája olyan volt, mintha napok óta víz alatt ázna. Két lábon állt, a fejét leszámítva egész emberinek tűnt. Boris úgy érezte magát, mint a szarvas, amelyik éjszaka kiugrik az útra, és meg sem próbál kitérni a felé száguldó járgány elől. A lény klikkelő hangot adott, és össze-vissza forgatta a fejét, a fiúra viszont nem nézett. Talán nem tudja, hogy itt vagyok, remélte Boris, de vajon merjen-e mellette elsurranni? Mi van, ha éppen a mozgásra figyel? De itt se maradhat, egyszer csak feltűnik a lénynek. Boris sejtette, hogy őt keresi.
A gondolataiból Rosita hangja húzta ki; a papagáj tipegve, továbbra is csapkodva jött ki a szobából.
‒ Áruló, ott! ‒ rikácsolta.
Boris, kihasználva a helyzetet, felkapott a földről egy papucsot, és maga előtt lóbálva próbálta hátráltatni a szörnyet. A lény erre csak hangosabban klikkelt, majd a hang forrását követve megindult a papagáj felé. A fiú erre fordult egyet, és hozzávágta a papucsot a szörnyeteghez, ám az ennek ellenére is Rositához közelített. Aztán, mintha lekapcsolták volna, a papagáj abbahagyta a rikácsolást, és ledermedt. Ez eleve is furcsa volt, viszont a szörny, ha jól látta, hozzá se ért Rositához. Elvarázsolta volna? Ha igen, akkor miért a papagájt, és nem őt?
De az még inkább furcsa volt, hogy amint a papagáj ledermedt, a bogárképű hátat fordított neki, és egyik pillanatról a másikra eltűnt a szobából. Ezzel egy időben a villany is felkapcsolódott, és Tobias lépett be az ajtón.
‒ Te meg? ‒ kérdezte Borist látva.
A fiú megrántotta vállát.
‒ Magát kerestem.
‒ Minek?
‒ Mert nem volt áram.
‒ Ja, de most már van ‒ felelte Tobias, aztán a madárra mutatott. ‒ Rosi meg mit keres a földön?
‒ Leugrott a botjáról. Gondolom, repülni próbált…
‒ Buta liba! ‒ legyintett Tobias, majd leguggolt, és összeszedte a papagájt a földről. ‒ Minek képzeled magad, sasnak? Még hogy repülni!
Boris nem szólt semmit, Tobias meg berakta Rositát a ketrecébe, és lefedte egy terítővel.
‒ Inni?
‒ Hogy? ‒ kérdezett vissza a fiú.
‒ Kérsz valamit inni? Ha már itt vagy.
‒ Ja, nem, köszönöm ‒ rázta meg a fejét. ‒ Már van áram, szóval én megyek is.
‒ Csak egy teára maradj akkor ‒ marasztalta az öreg.
Boris a szemével gyorsan végigfutotta a szobát, aztán felsóhajtott.
‒ Jó, de csak egyre.
‒ Helyes ‒ felelte Tobias, aztán kiment a szobából. ‒ Anyád dolgozik?
‒ Igen, egész hétvégén estis.
‒ Cukor, citrom mehet a teába?
‒ Ja, kettő is.
Boris a lefedett ketrecet nézte. Rosita azóta sem mukkant, mozgást sem hallott bentről, pedig a papagáj általában addig nyüzsgött, amíg vele együtt a ház el nem aludt. Odasétált, és bekukkantott a terítő alá. A madár szótlanul állt a ketrec közepén, egyenesen előre nézett, mintha fel sem tűnt volna neki Boris jelenléte. A fiú erre lerántotta róla a terítőt, de Rosita erre se reagált. Ez biztos a bogárképű miatt van, gondolta a fiú, de vele akkor miért nem csinált semmit? Talán Tobias zavarta meg, vagy az, hogy hirtelen visszajött az áram. Igen, az az izé akkor tűnt el, amikor felkapcsolódott a villany. De miért zavarta a fény?
‒ Tessék szépen leülni! Állva nem illik inni.
Boris gyorsan visszarakta a terítőt, és lehuppant egy karosszékbe. Tobias lerakta a kis asztalra a tálcát, amin két gőzölgő bögre volt.
‒ Már nem tudom, melyikbe raktam a több cukrot, szóval válassz.
Boris elvette az egyiket.
‒ Tobias ‒ fordult az öreg felé ‒, maga szerint lehetséges, hogy valami elveszítse az árnyékát?
‒ Butaság, ami földi, annak árnyéka is van ‒ mondta az öreg, és belekortyolt a teájába. ‒ A fene, ez a tiéd lett volna…
‒ És ami nem földi?
‒ Annak nem itt a helye, szóval árnyéka sincs.
Boris egyre szorosabban tartotta a bögrét.
‒ De maga szerint mi történne azzal, ami valahogy mégis elvesztette?
‒ Egyszerű, egy idő után eltűnne ‒ felelte Tobias, és egy húzásra megitta a maradék teát.
A fiú a saját bögréjét csak lerakta a tálcára, majd felkelt a székből, és egy odavetett elköszönést követően hazaindult.
Király, most se fog túl sokat aludni, de legalább már csak két napot kell várni az utazásig. Oda aztán csak nem követik majd lidérces álmok és bogárképű lények. Már csak azt a férget kellene kirázni valahogy a fejéből, és azután tényleg semmi se állna az ideális vakáció útjában. Ki tudja, lehet, ez az izé pont a hideget nem bírja, és magától eltűnik. Boris ilyenkor örül annak, hogy nagyon jól tudja áltatni magát, és ideig-óráig hinni abban, hogy a dolgok maguktól megoldódnak.
Még azok is, amik a fejében vannak.
