Czeiner-Szűcs Anita
A szikla
Szikla vagyok.
Repülnek felettem a sasok, és mind azt hiszik, legyőzhetetlen vagyok, olyanok akarnak lenni, mint én.
Masíroznak gerincemen a pókok, mindannyian azt hiszik, nagyobb és erősebb vagyok náluk, olyanok akarnak lenni, mint én.
Hűs árnyékot adó lábamnál keresnek menedéket az oroszlánok, azt hiszik, bölcs és tapasztalt vagyok, olyanok akarnak lenni, mint én.
Üreget kotornak gyomromba, és belém bújnak a sivatagi rókák, azt hiszik, megbízható vagyok, bármit elbírok, olyanok akarnak lenni, mint én.
Szikla vagyok. Egyetlen kincsem a kopár horizont.
– Miért búslakodsz? – kérdezi a nap. – Hallom a sóhajod.
– Miért vagy még itt? – kérdezek vissza.
– Dolgom van itt.
– Úgy is elmész, mint mindenki.
– Mindenki?
– Te láttad, te tanúja voltál! Emlékszel? Régen nem voltam ennyire egyedül. Körbeölelt a tenger, ringatott és táplált, azt ígérte, a mi szövetségünk örökre szól, aztán egy napon mégis tűnni kezdett. A hullámok lassan múltak el, az egykor simogató víztömeg fogyni kezdett, és ahogy suhant a távolba, a sóval kidörzsölte és barázdálta arcomat. Csípett, mart, fájt. Aztán visszhang nélkül illant el az utolsó cseppje is.
– Haragszol rám?
– Te tehetsz róla, miattad párolgott el a víz!
– Aki menni akar, utat talál magának.
– Akkor te miért vagy még itt?
– Mert látlak. És amit látok, az nekem fontos. Este után mindig találkozhatunk.
– Ugyan mit látsz? Nincs itt semmi, csak csend és ütött-kopott magány.
– Tényleg így volna? Akkor ki ad támpontot a sasoknak? Ki mutatja az irányt a pókoknak? Ki tart árnyékot az oroszlánoknak? Ki jelent megnyugvást a rókáknak?
– Ez mind én volnék, de a tenger mégis elhagyott.
– Vak volt. Nem látta, mit veszít. Te viszont szikla vagy. Éles, szilárd és nemes.
– Te bízol bennem?
– Ezért vagyok itt. Itt-itt-itt-itttt… vagyok – visszhangoztak a szélben a nap mondatfoszlányai. – De ugye tudod, hogy a legfontosabb nem az, hogy én hol vagyok, hanem az, hogy te bízol-e magadban – sisteregte, aztán eltűnt egy felhő mögött.
Szikla vagyok. Múltam a tenger. Kincsem a kopár horizont. Támpontot adok, irányt mutatok, árnyékot tartok, megnyugvást jelentek. Meg sem moccanok, mégis hosszú útra indulok.
(A szerző portréját Benkő Patrícia készítette.)
