Juhász Zsófia
Most esőt vagy napot?
Egy kora tavaszi reggelen az egyik Esőcseppformázó pálcikalakó munkába indult. Belebújt vízhatlan kék kezeslábasába és szürke gumicsizmájába. Útja a városon vitt keresztül, mígnem elért az Esőcseppgyár kapujához.
Micsoda munka folyt ott, el se hinnétek! Mindenféle kémcső, lombik, dugattyú és szívattyú, bugyborékolt, zúgott, pumpált, sistergett odabent. Színes folyadékok keringtek csöveken keresztül át, lombikokba, majd ismét csövekbe. Mikor a folyamat végére ért, esőcseppek hullottak alá egy átlátszó kádba. A kád körül Esőcseppformázók sündörögtek nagyítókkal a kezükben, és azon át vizsgálták az esőcseppeket.
– Nem jó, nem elég gömbölyű!
– Nem elég a víztartalma… tegyetek bele még pár gramm csillagkristályt…
– Ez már alakul... jó lesz, jó lesz… csak lehetne nagyobb.
Néhányuk kezében jegyzettömb volt, és buzgón jegyzeteltek. Amint megállapították, mi a hiba, hol a hiba, újra kezdték a folyamatot. Újra felbugyogtak a kémcsövek és a lombikok.
S micsoda munka a felhőtervezés is... nem is gondolnátok!
Egy óriási átlátszó üst állt az egyik terem közepén. Olyan magas volt az oldala, hogy létrát kellett mellé támasztani, hogy a Felhőformázók fel tudják érni. Az üstben kavargott valami átlátszó-halványszürke ködszerűség. Néhány Felhőformázó már a létrák tetején tüsténkedett, és mindenféle anyagokat szórt zsákokból az üstbe. Ezektől a gomolyag színe hol sötétebb lett, hol világosabb.
– Valaki gyújtsa már meg a tüzet! – kiáltotta az egyik.
Színes lángok csaptak fel. Néha szikrák is.
– Nem, nem, szikra nem kell… azt kapcsold ki! – mondta egy másik.
Pár percen belül az üst pöfékelni kezdett, és apró, pihe-puha felhőcskék szállingóztak felfele.
– Nem jó… ez nagyon kicsi. Hozzatok még pufiport.
A következő felhők bár nagyobbak voltak, kezdtek lila színűvé válni.
Nem telt bele sok idő, mindenféle formájú felhő lebegett, úszott a teremben különböző magasságokban. A lila szint valamelyest sikerült eltűntetniük, de még volt mit alakítani.
Az Esőcseppformázó azonban nem nézelődhetett tovább, a folyosó végén, többedmagával beszállt egy liftbe, majd mikor kinyílt az ajtó, útjaik szétváltak. Ki erre, ki arra, mindenki más irodába igyekezett.
Szereplőnk is belépett egy terembe.
– Jó reggelt, ha mindenki itt van, kezdhetjük is – mondta a vezető. – Lássuk az adatokat.
– Nos – kezdte az egyik tanácstag –, az emberek aggódnak a termés miatt. Hetek óta nem esett az eső.
– De miért nem? – kérdezte a vezető.
– Mert megszavaztuk a napsütést – mondta valaki. – A hosszú tél után az embereknek szükségük van a napfényre.
– De eső is kellene... – szólt közbe a mellette ülő.
– Nem, nem kell. Ugyan ki akar elázni? – vágott vissza a másik. – A napsütés jó… benne van a D-vitamin. Arra szükségük van az embereknek! Ráadásul az emberek szeretik a napsütést, kirándulnak, parkba mennek, sütkéreznek.
– Jó, de… eső nélkül kiszáradnak a veteményesek, a búzamezők, a napraforgóföldek, a kukoricások, a gyümölcsfák, a zöldségek… – mondta valaki.
Többen bólogatni kezdtek.
– Azt nem lehetne, hogy csak a veteményesek felett essen az eső? – kérdezte egy másik.
– Nem varázslók vagyunk… csak Esőcsoport.
– Kell az eső!
– Nem, nem kell!
– De kell!
Egyre határozottabban és hangosabban hajtogatták a véleményeiket. Nagy lett a hangzavar, egymás mondataiba vágtak, és nem hallgatták meg a másikat.
– Ez így nem lesz jó – gondolta a vezető, elővette tehát a fakalapácsát, és kétszer határozottan az asztalra csapott. – Elég, elég legyen, csendet! – kiáltotta. – Az eső szükséges, hisz eső nélkül oda minden növény. A napsütés is szükséges, de túl sok napsütés kiégeti a füvet. Ez utóbbi ellen használhatnánk felhőket, nem véletlenül találtuk fel őket. Néha árnyékolják be a napsütést.
– Ez remek ötlet – mondogatták a többiek.
Az egyik kutató megköszörülte a torkát.
– Szerintem essen az eső a hét három napján, elegendő mennyiségben, a többi négy napon pedig legyen napsütés. Arra az esetre, ha nagyon erős lenne, felengedünk néhány bárányfelhőt, hogy elviselhetőbb legyen a meleg.
– De milyen napokon? – érdeklődött valaki.
– Szerintem, hogy igazságos legyen, bedobjuk a hét napjait egy cilinderbe, és minden vasárnap kihúzunk három napot. És akkor essen.
– Jóó! Jóó, remek ötlet! – néhányan még tapsoltak is.
–Nos, akkor hát, ha ez mindenkinek megfelel, kérem a jegyzőnket, hogy foglalja jegyzőkönyvbe, az iktatót pedig, hogy iktassa, és pecsételje le, tegye a megfelelő mappába. A felhőfelelősök menjenek le délután a laborba, és értesítsék az ott dolgozókat a döntésünkről. Vitassák meg velük, hetente hányféle felhőt tudnak a rendelkezésünkre bocsátani. Mi a következő napirendi pont?
Ám ez már egy következő történet. Most legyen elég annyi, hogy az Esőcsoport sikeresen megoldotta a csapadékmennyiség problémáját… egyelőre.
