Acsai Roland
Tányérjuk lesz
Új madár jön ma a házhoz,
mindjárt kettő, zebrapinty.
Indulunk az áruházhoz,
ez a jó busz, arra visz.
Már csak néhány buszmegálló,
és leszállunk, itt vagyunk,
kiválasztjuk a sok szálló
tollas közül madarunk.
Jönnek velünk a dobozban,
szívük verdes, csőrük koccan,
nem tudják, hogy most mi lesz,
ki önt nekik majd vizet.
Ajándékba vettük őket,
névnapja lesz lányomnak,
a két madár övé főleg,
magot nekik ő szórhat.
Volt nekünk két papagájunk,
de sajnos elpusztultak,
több évet már mi nem várunk,
madárszóra vágyunk csak.
Legyenek majd velünk hosszan,
a sok jóban, kevés rosszban,
és mi velük ott legyünk!
Tányérjuk lesz tenyerünk.
Nekem is volt zebrapintyem,
hófehérek, két tojó,
eszembe jut szinte minden:
kalitkában két lakó.
Gyerek voltam akkor én még,
Johannánál már nagyobb,
néztem pintyek puha fészkét,
fehér tojás ragyogott.
Most itt néz ránk két új madár,
az övék is lett e lakás.
Felébredünk hangjukra:
a régire, az újra.
Újra dalol
A teraszon ülünk ketten,
én meg a díszmadaram,
apró szárnya néha rebben,
pöttyös-csíkos tolla van.
A lábai narancssárgák,
csőre meg korallpiros,
tollászkodik, így lesz tisztább,
aztán kétszer felcsipog.
Válaszol a külvilágra
a torka lágy hullámzása,
a csőréből szól a hang,
akár egy kis fémharang.
A dal után megéhezik,
néhány magot csipeget,
aztán ugrál, időnk telik,
égre úsznak fellegek.
Ha sokáig hűvös marad,
mi is inkább bemegyünk,
felhő úszik, idő szalad,
kint tovább már nem leszünk.
Esőt hoznak fent a felhők,
mit hoznak az eljövendők?
Újra dalol madarunk:
elmegyünk és maradunk.
Külön éjszaka
Szárnya alá dugott fejjel
elalszik a zebrapinty,
fejet szárnya alá rejt el:
körülötte semmi sincs.
Pedig kívül van a világ,
a szoba és a város.
Mindebből ő semmit se lát,
este van már, és álmos.
Johanna most felriasztja,
de persze nem készakarva:
kalitkához odalép,
a pinty felkapja fejét.
Oda van a tollas sátor,
és a külön éjszaka.
Odakint most hull a zápor,
megrezdül a pocsolya.
Ott a friss mag a táljában,
másikban meg tiszta víz:
megtalálja az álmában,
amit nappal elveszít.
Halljuk hangját, csipogni kezd,
késő van már, jön a hideg,
és jön vele el az éj:
magában azzal beszél.
(A szerző megjegyzése: a versek Himfy-strófákban íródtak.)
