Dér Adrienn
A kései kakukkos medve
Mindenki azt gondolja, az éhség ébreszti fel a medvéket tavasszal, ám tévednek. Amitől felkelnek, az nem más, mint Herbert, a kakukkos medve. Ő ugyanúgy végigalussza a telet, ám amint az első tavaszi napsugár előbújik, olyan zengzetes kakukkolásba kezd, hogy az egész barlang visszhangzik bele, de még az erdő is.
– Beépített órával születtem. Kakukk! – kakukkolja Herbert csicsergős madárhangon, majd brummogva hozzáteszi mély medveorgánumán: – Pontosabban egyszer lenyeltem egyet még kiskoromban, azóta bennem lakik. Ő beszélt az imént.
Herbert ezért pontosabban jár még a nagyi ősrégi kakukkos órájánál is, mellesleg nem is ketyeg, így senkit sem zavar. Igaz, óránként jelez, azt pedig meglehetősen hangosan teszi. Kivéve télen, olyankor a kakukk is három hónapig alszik benne.
– Idén viszont elkéstem. A kakukk elaludt. Biztos rosszul állította be magát, vagy nem volt senki, aki felhúzza, mert már mindenki javában durmolt. Csakis így történhetett – bizonygatja Herbert, és mellé jó nagyokat bólogat, amitől csaknem belefejel a reggelijébe, ami egy nagy tányér méz kukacokkal, utóbbi a kakukknak lesz, őt is kell etetni. – Azóta már felébresztettünk mindenkit. Volt, aki örült a ráadás szundiidőnek, de némelyek zsörtölődtek, mert a túl sok alvástól még fáradtabbak lettek. Ilyen ez a medvenépség. Én csak azt sajnálom, hogy nem láttam a legelső tavaszi napfelkeltét. Az a legszebb! Minden évben megnézem, idén viszont így kimaradt. De sebaj, mert most is, mint mindig, az összes reggelen felmászom a közeli dombra, mert a napot is ébreszteni kell, hogy időben felkeljen. Különben sincs jobb egy kellemes, kora reggeli cammogásnál és a mézarany napfelkelténél.
– Kakukk! – szól ki belőle a kakukk egyetértése jeleként.
Való igaz, ő a mézet lecserélné reggeli eső utáni kukacokra, mert azoknál nincs frissítőbb, de olykor az ő vágya is teljesül.
Az adventi nyúl
Luca nem a húsvéti nyulak családjából származott. Ennek örült is, meg nem is. Mivel az ecset nem engedelmeskedett neki, ezért az, hogy nem kellett hímes tojásokat festenie, mindenképpen jó dolog volt, ám az, hogy más hozta az ajándékot, már kevésbé.
– Mitévő legyek? – sóhajtotta. – Szép tojásokat festeni nem tudok, én mégis ajándékozni szeretnék.
Ahogy múlt az ősz, és közeledett a tél, Luca egyre csak töprengett, mígnem egy különösen töprengős napon egy levelet sodort a mancsába a szél.
– Nahát, nem vártam levelet senkitől! – lepődött meg Luca. Gyorsan kibontotta, elolvasta. Csak egy üdvözlet volt egy rég nem látott barátjától, de Luca nagyon megörült ennek a kedves figyelmességnek. Rögvest támadt egy ötlete. – Tudom már! Hisz most jön az advent. Mindennap meglepem egy barátomat valami aprósággal, hogy érezzék, gondolok rájuk. Ez lesz az én adventi naptáram!
Szép hosszú listát írt. Minden barátja neve mellé feljegyezte, mivel lephetné meg őt. Amikor elérkezett az advent időszaka, a süninek almát adott, hiszen tudta, az a kedvence. A cinkének bogyókat gyűjtött, mivel télen nehezen szerzett táplálékot a fagyott földből. A medvét áthívta kakaózni és mézes puszedlit enni, mert szegénytől mindenki rettegett, ezért rendkívül magányosnak érezte magát. Amikor a bagolynak elfáradt a szeme, Luca olvasott fel neki, hogy bővíthesse már eddig is mérhetetlen tudását és bölcsességét. És akadt olyan nap is, amikor mindannyian összegyűltek, és csudajókat társasjátékoztak együtt.
Minden egyes napra jutott tehát program. A barátai örültek az apró kedvességeknek, Luca pedig boldog volt, hogy végre ő is ajándékozhatott. Meg sem kellett vele várnia a karácsonyt, és egyúttal a szívét is felkészíthette a szeretet ünnepére.
