Czeiner-Szücs Anita
Mirkó a föld fölött
Az égnek volt egy alsó és egy felső része. Legalábbis ott, ahol Mirkó megjelent, ez teljesen egyértelműen látszott. Ugyanis rendszerint egy feszesre húzott kötélen egyensúlyozott. Amerre csak járt, a fákat méricskélte, aztán a kiszemelt törzsekhez csomózta acélszálakkal megerősített kenderkötelének mindkét végét, és az égelfelező alkalmatosság megfeszülhetett. „Így, ni” – pödört egyet ilyenkor elégedetten bajuszán, majd hangtalanul felpattant a kötélre, és már indult is. A föld fölött járt azon a vonalon, ami kettészelte az eget. Széttárt karokkal ölelte magához az életét, oly könnyedén sétált, akár egy vörösbegy a fák ágain.
A park frissen vágott gyepéről nézve úgy tűnt, a kötéltáncos tehetségével a zsebében jött a világra, hiszen szinte surrant a levegőben, de a hetedik és a nyolcadik lépés között bokája megremegett, megingatva ezzel a kenderkötelet, ami kocsonyaként imbolygott a magasban. Mirkó, elveszítve egyensúlyát, a fűre pottyant. Nem először fordult vele ez elő. Olyankor úgy érezte, égenjáró helyett inkább égbőlpottyant, bosszankodott a bajusza alatt, de nem csüggedt. Kesergés helyett újra és újra nekiveselkedett a mutatványnak.
Egyszer aztán feltűnt Mirkónak egy kisfiú, kerek arca, kese haja ismerős volt már, hiszen olyan sokszor tátotta a száját a kötél körül. Misu csak állt rollerjére támaszkodva, és ameddig szülei nem hívták, csendben bámulta a mutatványt. Mindennap, amikor nem esett az eső, kikéredzkedett a parkba, hátha megint feltűnik a kalapos úr. Ha kérdezték, mi olyan érdekes ebben a bogaras alakban, Misu azt emlegette, hogy újra és újra visszamászik a magasba. A felnőttek csak legyintettek.
Egy nap, amikor megint találkoztak, a fiú nem bírta tovább a köztük tátongó csendet, és odaköszönt Mirkónak. Az uraság visszaköszönt. Egykor őt is megbabonázta egy kötéltáncos, ezért pontosan tudta, milyen lenyűgöző látni gyerekként, hogy az ég alja meg a teteje kettéválik.
‒ Tudod, ezt a kenderkötelet ajándékba kaptam – kezdett bele történetébe. ‒ Pavelnek hívták, és mindenki őrültnek tartotta, amiért rendületlenül gyakorolt a kötélen. Naphosszat csak egyensúlyozott, én pedig néztem, amikor csak tehettem. Voltak napok, amikor nem jutott előrébb, de persze az is előfordult, hogy egy egész lépéssel meghosszabbította a mutatványt. Lassanként építette fel azt a tökéletességig – folytatta Mirkó.
Misu az égre nézve kérdezte:
‒ Miért adta neked a kötelét?
Mirkó tett még egy lépést az égben, komótosan, mégis lendülettel megfordult, mintha csak tangót járna, aztán csak ennyit mondott:
‒ Végigsétált. Csak végig akart érni a kötélen, ki akarta érdemelni. Amikor a kezembe nyomta, ugyanilyen megdöbbent képpel álltam, mint te. Most te jössz, mondta, és eltűnt, mintha csak álmodtam volna. Sose láttam többet – sóhajtott Mirkó.
A fiú nem kérdezősködött tovább. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több trükköt lesett el, viszont kötélen csak gondolatban állt. Mirkó kikötötte, hogy az égen nyújtózó vonalra csak akkor teheti fel a lábát, ha eljött az ideje.
Misu persze nem elégedett meg ennyivel, lépten-nyomon próbálkozott, és leste az alkalmat, hogy a kötélre léphessen.
‒ Még nem lehet – feddte gyengéden Mirkó.
‒ Nem, nem, nem – tőled is csak ezt hallom! Prédikálsz itt a magasból – duzzogott a fiú.
Misu elviharzott, Mirkó pedig megtette a kilencedik lépést a kötélen. A másik fáig még öt hátra volt. Mirkó sosem gyötrődött azon, hogyan fogja elérni a célt. Csak arra a lépésre összpontosított, amihez éppen emelte a talpát.
A kilenc és feledik lépés közben azonban a bokája alatt megint remegni kezdett a kender. Mirkó lejjebb ereszkedett. Miközben guggolt a két fa között, az ég alsó részét bámulta. Misura gondolt, és nagyon sajnálta, hogy elment. A szél időközben annyira felerősödött, hogy még a bajuszát is összeborzolta, visszavonulót fújt tehát a gyakorlásnak. Paveltől megtanulta, hogy ilyenkor jobb, ha az ember enged, hiszen mindig van holnap, a természettel viszont nem érdemes dacolni.
Mirkó továbbra is gyakorolt. Időről-időre ugyan lepotyogott a kötélről, ő mégis mosolygott a Napra, és tárt karokkal várta az életet, no meg a következő sikerült égi lépést. Mindegyiket ajándékként fogta fel.
Misu sokáig duzzogott, ha Mirkóra gondolt, még édesanyja frissen sült palacsintája sem engesztelte ki. De hiába hiányzott neki a kalapos, hetekig a parkot is elkerülte.
Egy napon, két tanítási óra közötti szünetben hallotta meg a hírt a többiektől: Mirkó bácsit baleset érte. Egy mérges kóbor kutya megharapta. Most térdig be van kötve a lába, naphosszat csak ücsörög a parkban.
Mintha beoltották volna, Misu azonnal felpattan, és a park felé vette az irányt. Nem kellett sokáig keresgélnie, hamarosan megtalálta Mirkót. Kalapjával a kezében süttette a hasát a kora délutáni napfényben.
– Miért mosolyog, Mirkó bácsi? – érdeklődött Misu.
– Miért ne? – kérdezett vissza Mirkó.
– Nem fáj a lába?
– De fáj.
– Ha nekem fáj, én sírni szoktam.
– Fáj az is, ahogyan a kötél a talpamat nyomja, amikor járok rajta. Fáj az is, amikor leesem a magasból. Fáj a hátam, amikor a kötelet cipelem a park felé. Nem ezzel törődöm. Hálás vagyok a szélcsendért és az erős csomókért a kötél végén. Örülök a hátam mögött hagyott lépéseknek.
– Ezért nem bosszankodik, amikor leesik?
– Tudod, Misu, nekem még soha semmi sem sikerült azonnal. Amíg Pavel bácsit figyeltem, az ujjaim között folyt el az idő. Néhanapján ólomsúlyként nehezedett rám a gondolat, hogy lopom a napot. Kérdezgettem magamtól, mégis mit keresek ott. Aznap, amikor elmentél, eszembe jutottak Pavel szavai: „Fogadd el, és boldogulj”. Ez a rongyosra ismételgetett mondat tart a kötélen.
– Mirkó bácsi boldogul – ölelte át mesterét Misu.
A fiú onnantól kezdve mindennap elkísérte Mirkót a parkba, és amikor a bácsi sebei begyógyultak, újra ott állt a kötél alatt, talpát csiklandozta a fű, lábujjhegyen egyensúlyozott az égi vonal árnyékán. Ahogy telt az idő, a fiú széttárt karjai egyre izmosabbak lettek, gerince egyenesen tartotta őt. Misu mosolygott a földön, Mirkó a föld fölött.
– Kopp – ütődött egyszer csak Misu orra a fának. De alighogy feljajdult, Mirkó bácsi ugrott elé a magasból. Széles vigyor húzódott az arcán, könnycsepp hintázott a szemében.
– Végigértem – sírta halkan. – Ez a kötél mától a tiéd – ölelte át a fiút, és egyszerűen elsétált.
(A szerző portréját Benkő Patrícia készítette.)
