Simon Réka Zsuzsanna
A felhő
Ketten voltak. Kiterített szárnyakkal ültek valahol az ég közepén. Teát szürcsölgettek, ahogy mindig, ha valami nagyon fontos megvitatni valójuk akadt.
− Nem gondolod, hogy kicsit eltúloztad a dolgot? – törte meg a csendet Gábriel.
− Majd a jelentésből kiderül – vonta meg a vállát Mihály.
− Akkorát löktél rajta.
− Példát kellett statuálnom.
− Sikerült?
− Szerinted? Mikor volt itt utoljára ekkora csend?
− És most mi lesz?
− Mi lenne? Mindenki végzi ugyanúgy a dolgát, ahogy eddig.
− Nem tartasz attól, mi kerül a jelentésbe?
− Miért tartanék?
− A felhőt is kihúztad alóla.
− Mit kellett volna tennem? Megvárjam, míg magától leugrik? Nézd a jó oldalát. Felszabadult egy remek felhő.
− Tea? – ereszkedett le melléjük hirtelen Rafael.
− Már kihűlt – nyújtott át egy bögrét az érkezőnek Gábriel.
− Hidegen is jó lesz.
− Honnan jössz?
– A jelentésre vártam.
− Még mindig nincs kész?
Rafael a fejét ingatta.
− Sosem késtek ennyit – jegyezte meg Gábriel.
− Csak nem értem aggódsz? – mosolygott Mihály.
− Szeretnéd, ugye? – vágott vissza Gábriel.
− A felhővel mi lesz? – terelte el a szót Rafael.
− Azért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük, de úgy tűnik, a többiekre még várni kell – válaszolta Mihály.
− Szólt nekik valaki? – kérdezte Gábriel.
− Kiment a körlevél – kortyolt bele a teájába Mihály.
− Én nem kaptam meg – csodálkozott Gábriel.
− Neked nem küldtem.
− Miért nem?
− Mert amikor tegnap nekem csapódtál, elmondtam, hogy ma itt találkozunk.
− Semmi ilyet nem mondtál.
− Most mégis itt vagy.
− Láttam, hogy itt üldögélsz, gondoltam, jót tenne, ha beszélgetnénk kicsit a történtekről.
− Én már semmin nem csodálkozom! – sóhajtott Mihály.
− Mire akarsz ezzel célozni? – csattant fel Gábriel.
− Semmire. Nem vagy te ma egy kicsit a szokásosabbnál is érzékenyebb?
− Csodálkozol? A tegnapelőtti trauma után.
− Mikor teszed már túl rajta magad?
− Nem lett volna jobb egyszerűen elküldeni? Akkorát löktél rajta, és…
− Igen, tudom, és a felhőt is kihúztam alóla.
− Hát, meg kell hagyni, volt benned kurázsi – nevetett Rafael.
− Kurázsi? Milyen kurázsi? – tépett ki egy tollat a szárnyából Gábriel. – Nem is nézett a szemébe, amikor meglökte.
− Persze, hogy nem. Háttal állt – ásított Mihály.
− Nem is figyelmeztetted! – emelte fel a hangját Gábriel.
− Dehogynem. Körlevélben.
− Arról nem figyelmezetted, hogy akkor ott meglököd.
− A felhőjére esett.
− Amit, ugye…
− Igen, tudjuk. Amit aztán kihúztam alóla. Te most mégis melyik oldalon állsz? – túrt bele a szakállába Mihály.
− Ezt most komolyan kérdezed? – dohogta Gábriel.
− Az a hír járja, hogy jó nagy és igen kényelmes az a felhő – szólt közbe Rafael.
− Az – helyeselt Mihály.
− Te nem voltál ott, amikor történt? – kérdezte meglepetten Gábriel.
− Nem. A múlt havi jelentéseket válogattam.
− Épp akkor?
− Ühüm – bólogatott Rafael. − Ti jártatok valaha a felhőjén? – folytatta ászellemülten.
− Sosem voltunk jóban – lengette meg a szárnyait Gábriel.
− Én egyszer vagy kétszer – mondta Mihály.
− Nem is mesélted! – háborgott Gábriel.
− Nem is kérdezted.
− Valami hír azóta? – vágott közbe Rafael.
− Azóta, hogy meglökte, és kihúzta alóla a felhőjét? – pontosított Gábriel.
Rafael bólintott.
− Már biztosan megérkezett – nézett a mélybe Mihály.
− Egy körlevelet azért írhatott volna, nem? – kérdezte Rafael.
− Azok után, ami történt? Azóta biztos kitörölt minket! – nyugtázta Gábriel.
− Ez volt a cél – veregette vállon a mellette ülőt Mihály.
− Fiúk, nem is tudom, hogy kezdjek hozzá. Most, hogy így alakult a dolog, lenne egy nagy kérésem. Nem tudnátok valahogy közbenjárni, hogy én kaphassam meg a felhőjét? – állt a többiek elé Rafael. – Az enyém már lassan kikopik alólam. Annyira összement, hogy alvás közben lelógnak róla a szárnyaim, ébredéskor sajog a nyakam, a hátam. Napközben alig tudok a teendőimre koncentrálni, annyira rosszul alszom. Ugye számíthatok rátok? Ti is tudjátok, milyen nehéz manapság megüresedett minőségi felhőhöz jutni.
− Most komolyan, Rafael! Még ki sem hűlt a felhője, és te már szemet is vetettél rá? –méltatlankodott Gábriel.
− Jaj, dehogy, csak gondoltam, ha már úgyis megüresedett, baráti alapon hátha…
− Ha a többiek is megérkeznek, szavazni fogunk – nyúlt el a felhőn Mihály.
− Rendben – lengette meg a szárnyait Rafael.
− Tényleg olyan kényelmes lenne az a felhő? Ha belegondolok, Lucifernek már úgysem lesz rá szüksége. Az én felhőm sem egy főnyeremény. Átfúj rajta a szél, átengedi a vizet. Néha úgy megmacskásodik a szárnyam a vacak süppedésekben. Fiúk, saját magamra is szavazhatok? − fordult Mihály és Rafael felé Gábriel, de azok már az igazak álmát aludták.
