Halmai Tamás

Halhatatlanok napja

Mert nem halott a kő se:
energiától rezzen.
Örökkévalók őse
lüktet a rétegekben.

Él a kavics, a kozmosz,
a csikóhal, a fűszál:
hasonlít a titkokhoz,
aki titkok közt kószál.

S aki nincs már? Az ember?
Emlékezetté lobban.
Hol volt, hol nem volt egyszer.
S mától mindenhol ott van.

Súg és sugárzik kőből,
és csikóhallal úszik;
szívedig visszahőköl,
s tovább: csillagon túlig.

Halhatatlanok napja
süt fel halottak napján!
Holtat élő siratja,
élőt holtak – angyalszám;

mégis könnyek kristályán
átragyog könnyű béke:
az életből kiválván
a lélek kész a létre.

Mit óhajt szép szerettünk?
Újra újjászületne?
Tündöklik, aki eltűnt,
így tanít szürkületre.

Főoldal