Halmai Tamás

Halhatatlanok napja

Mert nem halott a kő se:

energiától rezzen.

Örökkévalók őse

lüktet a rétegekben.

Él a kavics, a kozmosz,

a csikóhal, a fűszál:

hasonlít a titkokhoz,

aki titkok közt kószál.

S aki nincs már? Az ember?

Emlékezetté lobban.

Hol volt, hol nem volt egyszer.

S mától mindenhol ott van.

Súg és sugárzik kőből,

és csikóhallal úszik;

szívedig visszahőköl,

s tovább: csillagon túlig.

Halhatatlanok napja

süt fel halottak napján!

Holtat élő siratja,

élőt holtak – angyalszám;

mégis könnyek kristályán

átragyog könnyű béke:

az életből kiválván

a lélek kész a létre.

Mit óhajt szép szerettünk?

Újra újjászületne?

Tündöklik, aki eltűnt,

így tanít szürkületre.

Főoldal