Vécsei Rita Andrea
Gyíkvadász
Már nincs kedvük focizni se, dobáltak kosárra, elbújtak a bokrok mögött, sőt a tiszafára is felmásztak. Állnak, nézik egymást, aztán nevetni kezdenek, dőlnek a nevetéstől. Csupa sárga mindenük. Egyforma, sötétkék pólójuk válla, háta még csak hagyján, de ősz apóka hajuk lett hirtelen. Rizsporos paróka, mondja Jakab, olyanok vagyunk, mint régen az urak. Bernát elmosódott, sárga foltokat lát. Szemüvegén a tiszafa virágporát.
– Kínait csinálok belőled! – Bernát Jakabra hunyorog, a sárga foltot az arcára illeszti, ettől tényleg sárga lesz a feje, túl az egyébként is sárga orrán.
– Legyünk inkább bennszülöttek, festett homlokú harcosok. Fröcsköljünk a porra egy kis vizet, húzunk belőle csíkokat! – fejleszti tovább Bernát ötletét Jakab.
Megnyitják a kerti csapot, sokáig pepecselnek. Bernát sajnálja, hogy nem látja magát, milyen lett, jól sikerülhetett a bennszülötté válás, ha Jakabból indul ki. Új nevet akar, Tonga-tonga lesz innentől fogva, törzsfőnöki rangban. Jakabnak is talál egy igazán jó nevet, de ő marad Jakab, közben meg dühöng, irigyli a törzsfőnökséget, bosszantja, hogy lecsúszott róla.
– Járjuk be a Sötét Elefánt Hegyet, kémleljük az eget, esetleg varázsolni is lehet! – javasolja Bernát.
– De te szólsz fel Mamunak, hogy leléptünk! – azzal megnyomja a csengőt Jakab, és rögtön odébb is szalad, nehogy neki kelljen elkéredzkednie.
Bernát szelíd, megbízható Bernátságát veszi elő, így Mamu azt mondja, jó, de a kilátón túl tilos, és vigyázzanak, mikor átmennek az úton, fogják egymás kezét. Persze nem fogják, csak súrolja egymást a kézfejük, ha Mamu kinéz az ablakon, úgy tűnjön, mintha fognák. Versenyt futnak a dombra fel, Bernát lemarad, a hülye Jakabnak ez a mániája, mindig nyerni akar. Direkt lassan megy, lassan sétál a kilátó felé, majd fog ő versenyezni. Soha. Egyébként sem illik törzsfőnöki méltóságához a sietés. Botot keres, kormánypálcának valót, azzal fog majd irányítani. Nem talál elég tekintélyeset, letörhetne épp egy ágat is, de nem, ő egy bölcs vezér.
– Hajrá poszméh, igyekezzél! – hajol fölé a kilátóból Jakab. Poszméh. Miért pont poszméh, az milyen?
A csipkebogyóbokor tövében Bernát talál egy üres kólásdobozt meg egy botot. A dobozt felhúzza rá, totem, mégse kormánypálca, körülötte járnak vad, törzsi táncot, amint leszáll az éj. Jakab ül a kőpárkányon, dirigál, egy vasoszlopra mutat, rögzítsd a tetejére valahogy. Bernát papírfecnivel, cigarettacsikkekkel és elhasznált gyufával ékeli be a botot, egy kevés falevelet is tömköd köré, hogy biztosan ne dőljön el, és ő is felmászik Jakab mellé. Csodálják a totemoszlopot.
– Tudod, az melyik híd? – mutat Jakab egy fehér csíkra.
– A Margit – vágja rá Bernát. – És az melyik hegy?
– Hármashatár – húzza meg a vállát Jakab flegmán.
Nem volt érdekes tovább kérdezni így, hogy egyformán tudták a választ. Jakab persze még küzd, hátha Bernát felsül, de ő már nem figyel. Szellemet idéz. Szélesen kaszál a karjával, és körbeugrálja az oszlopot. Mint egy gorilla, gondolja róla Jakab, ezúttal nem mondja ki, a piszkálásból is elég néha.
– Nézd, előbújt a szellem! – mutat Bernát egy messze kanyargó, áttetsző gomolygásra.
– Szerintem gyárkéményfüst. Vagy egyszerűen gőz – tamáskodik Jakab.
– A Nagy Szellem teste. Most pedig áldozatot mutatunk be neki, és a legsötétebb Sötét Elefántjának. – Bernát aszott, tavalyról maradt csipkebogyót gyűjt a rövidnadrágzsebbe. – Te is keress ezt-azt, amit feláldozhatsz, különben kihívod magad ellen!
Jakab nem tűri, hogy folyton Bernát mondja meg, mit csináljon, ezért lehasal a kőpárkányra, és levélszárral kezdi piszkálni a hangyákat. Egy kicsit se keres feláldoznivalót, eszébe nincs. A meredek falon gyíkok futkosnak, vágyik rá, hogy keresztülsiklana egyik a kezén. Megborzong, ahogy elképzeli.
– Jakab, egy babagyík! – mutat Bernát az oszlopon egy kis fikarcra.
Jakab nézi, valóban pici, feleakkora sincs, mint a többiek. Bernát most azonnal dermedjen meg, míg ő megszerzi. Lassan nyúl a gyík felé, szinte észrevétlen, két ujjából csipeszt formál. Sikerül neki, tartja két tenyere között, őrületesen büszke, egyenesen önhitt. Bernát meg akarja nézni.
– Hazavisszük, saját gyíkunk lesz. Csinálunk terráriumot, mohával kibéleljük, hogy otthonos legyen, és lesz benne mini sziklakert. Persze adunk neki enni, ez nyilvánvaló – most végre Jakab mondja meg, mi legyen, hisz ő cserkészte be jövendő házikedvencüket.
– Meg akarom nézni, mutasd meg! – erősködik Bernát addig-addig, míg Jakab szétnyitja a markát. A gyík azonnal meglép a résen át, Jakab csuklóján megáll, és bámul. Jakab utánakap, de az földre esik a hirtelen mozdulattól. Mielőtt elpucolna, Bernát rálép. Rögtön vissza is húzza a lábát, mintha rá sem lépett volna, így akarja semmissé tenni a rálépést. A gyík eltűnt. Bernát körülnéz, nincs sehol, keresi, aztán megfordítja a szandálját, ott van. A gyík a talpára ragadt. Laposan tapad a talpára, mint egy matrica.
– Miért tapostad agyon? – üvölt Jakab.
– Féltem, hogy elmegy, és nem látjuk többet. – suttog Bernát, remeg, az egész teste remeg, és sír, ömlenek a könnyei. Rohan hazáig, elbújik a tiszafa alá, nem bírja abbahagyni a sírást, szeretne ő is meghalni. Jakab leül mellé, maszatos az arca, kezét öccse hátára teszi. Bernát nem nézi, mégis látja a szandálja talpát. Hiába dörzsöli a szemét, nem tud szabadulni tőle, mégis övé lett a gyík, pedig már nem akarja.
