Dóka Péter
Felhőtorony
Johanna szalad.
Jól ismeri a szűk, félhomályos folyosókat, nem téved el: felmászik a csúszós kovakő lépcsőn, amiről sosem tudja eldönteni, hogy kétszáz vagy kétszázegy lépcsőfokból áll, aztán végigrohan egy keskeny, örökké főzelékszagú folyosón, átvág a Mágnestermen, és sorra nyitogatja a faragott tölgyfa ajtókat. A negyedik ajtó a legnehezebb, az vezet a főfolyosóra: Johanna elrugaszkodik a földtől, elkapja a kilincset, teljes súlyával ránehezedik. Az ajtó nyikorogva tárul ki, és Johanna szalad tovább. Már majdnem a szobájához ér, már csak néhány lépés, amikor a sötétből kiválik egy árnyék. Johanna felsikolt, és a nagy igyekezetben, hogy elkerülje az ütközést, a hideg kőre zuhan.
– Még mindig itt vagy? – kérdezi az árnyék. – Azt hittem, már úton vagytok Porhóval.
Johanna feltápászkodik, a szoknyáját igazgatja.
– Kisjohanna itt maradt – feleli. – Kisjohannát nem hagyom itt.
– Kicsodát? – Az árnyék ide-oda dülöngél. – Te vagy Johanna, az én Johannám. Nincs semmiféle Kisjohanna.
– Kisjohanna a legjobb barátom – feleli a kislány, és résnyire húzza a szemét. – Olyan, mint én, csak még nem olyan okos, mert sokkal kisebb.
Johanna úgy tesz, mintha meg sem hallaná az árnyék morgását. Belép a szobájába, felkapja az ágyáról a rongybabát, és rohan visszafelé. A főzelékszagú folyosón lassít, mert éhes, és jó belélegezni az étel illatát. Borsófőzelék fasírttal, gondolja, és elmosolyodik.
Szuszogva ér a palotakertbe, alig kap levegőt.
– Porhó! – kiált oda egy magas, karmazsin köpenyes férfinak. – Indulhatunk!
A férfi nem fordul felé, éppen hatalmas vaskarót ver bele a földbe. Amikor elkészül, láncot teker rá, és elégedetten megrángatja. Morgás hallatszik. A lánc túlsó végén egy elgyötört, sebesült sárkány fekszik.
– Nézd csak, Johanna! – mutat rá Porhó. – Olyan kedves, ahogy így lustálkodik. Nem akarod megsimogatni? Ne félj, ha meg akar harapni, rögtön levágom a fejét.
– Porhó! – toppant nagyot Johanna. – Én egy kisasszony vagyok, nem fogok sárkányokat simogatni. Idáig érzem, hogy milyen büdös. Indulni akarok!
Porhó az égre mutat.
– Látod a felhőket, Johanna? Vihar készül. Szólok atyádnak, hogy máskor menjünk.
– De én indulni akarok! Azonnal! – Johanna fenyegetően felemeli az ujját, ahogy az apjától látta. – Látni akarom a Felhőtornyot! Tízéves vagyok, nem fogok megijedni egy vacak esőtől.
Egy pillanatra eláll a szél, csönd lesz, csak a sárkány szuszogása hallatszik. Porhó a szakállát húzogatja.
– Jól van, Johanna.
Kézen fogja a kislányt, s a lovához vezeti, amely a kert gondosan nyírt bokrai mellett, a vén körtefa alatt álldogál. Egyetlen ugrással a nyeregben terem, aztán felkapja Johannát, és maga elé ülteti. A kislánynak elakad a lélegzete.
„Mintha repültem volna…” – gondolja.
Lassan poroszkálnak lefelé a Királydombról, aztán a főúton Porhó galoppra fogja a lovát. A vihar miatt kevesen járnak az utcán, de akik látják őket, integetnek, és Johanna bájosan visszaint mindenkinek.
– Látod, Kisjohanna? – súgja a rongybabának. – Téged is így fognak majd szeretni, ha megnősz. Most még csak buta kisbaba vagy. De én azért nagyon szeretlek.
Elmaradoznak mellettük a házak. Szélben hajladozó, recsegő-ropogó fák mellett vágtatnak el, aztán végigkopognak a hídon, és beügetnek a Rondald erdőbe. Itt kitaposott ösvényen haladnak tovább. Az ágakon álmos hubukmadarak gubbasztanak, kék szemükkel lustán merednek a semmibe. Johanna örül, hogy hallgatnak, ugyanis rusnya, rikácsoló hangjuk van.
Pár percnyi lovaglás után egy tisztás szélére érnek. Porhó gyöngéden leteszi Johannát a földre, aztán és ő maga is lekászálódik a nyeregből. Nyoma sincs mozdulataiban annak a könnyedségnek, mint induláskor.
– Beteg vagy, Porhó? – kérdezi Johanna, aki mindig rögtön kimondja, ami az eszébe jut.
Porhó egy csipkebokrot bámul, mintha arra volna írva a válasz.
– Lovag vagyok, Johanna. Egy lovagnak azt kell tennie, amit az ura kér tőle. Nem mindig tehetjük azt, amit akarunk.
– Nem értem – mondja némi töprengés után Johanna. – Most akkor nem vagy beteg? Vagy igen? – Porhó felé emeli a babáját. – Kisjohanna se érti. És nagyon szeretné, ha elmagyaráznád neki. Ő még nagyon-nagyon buta.
Porhó válasz helyett kézen fogja a kislányt, és keresztülvezeti a tisztáson. Erősödik a szél, zúgnak körülöttük a fák. A tisztás túloldalán az Amira-folyó hömpölyög: hullámai dobálják a parti nyírfához kötött ladikot. Amikor beleszállnak, villám borítja fénybe a vidéket, és akkorát dördül az ég, mintha felrobbant volna körülöttük az erdő. Johanna magához szorítja a babát.
– Lehet, hogy mégis vissza kéne fordulnunk! – suttogja a lovagnak.
Porhó némán bámulja a tisztás túlsó felét. Johanna is arra fordul, és tágra nyílik a szeme: fehér alak álldogál az egyik fa tövében, messziről óriási termetű kutyának látszik. Hirtelen megmozdul, és rohanni kezd feléjük. Cikázó világos folt a fekete fák előtt. Porhó ellöki a ladikot a parttól.
– Nem szabad félni, Johanna – mondja Porhó. – A félelem felfalja a lelkedet. – Leveszi arannyal szegélyezett, karmazsin színű köpenyét, a kislány hátára teríti. – Ha majd esni kezd, húzd a fejedre, úgy nem ázol meg.
Porhó erős csapásokkal, szótlanul evez, Johanna pedig befészkeli magát a köpenybe. Néha kipislog belőle, és a fehér állatot nézi, ami közben odaért a parthoz, és őket bámulja. Közelebbről hatalmas farkasnak látszik, fenyegető és méltóságteljes.
Egyre gyorsabban követik egymást a villámlások és a dörgések, a szél korbácsolja a vizet. Johanna dudorászni kezd, úgy érezi, így nem fél annyira. Csak egyetlen dalt ismer, egy fiatal szakácsnőtől hallotta, aki mindig sírdogál főzés közben. Johanna szereti a hangját, titokban sokszor hallgatja a konyhába vezető lépcső tetejéről. Nem értette pontosan a szöveget, mégis megjegyezte:
Sohase szerettél, engem nem öleltél,
idegen szíveddel ma éjjel megöltél.
Sohase hagylak el, minden nap itt leszel
a hideg magányba, szívembe bezárva.
A ladik már majdnem átér a túlpartra, amikor leszakad az eső. Porhó húz még kettőt az evezővel, aztán szó nélkül felkapja a lányt, és kiugrik vele a ladikból. Kézen fogva indulnak tovább az esőben. A kislány érzi, hogy valami nincs rendjén, nyugtalanítja a lovag hallgatása: Porhó szeret locsogni, viccelődni, remekül tudja utánozni az apja rekedt hangját, ezért is kedveli őt Johanna legjobban az udvarból. Ráadásul Kisjohannát is neki köszönheti: az egyik esős délutánon, ami élete legunalmasabb délutánjának ígérkezett, Porhó varrta a babát ócska kapcákból.
Johanna a villámok fényében karcsú építményt pillant meg.
– Ott van! – kiáltja lihegve, és igyekszik lépést tartani a lovaggal. – Odabenn biztos jó meleg van.
Ahogy közelednek, Johanna arra gondolt, nem is olyan nagy a Felhőtorony. Az apja azt mesélte, hogy csúcsával a felhőket csiklandozza. Hát ez a torony bizony nem ért a felhőkig. Nem lehet magasabb, mint a korhadt Fatorony a palota mellett. De gyönyörű, feketén csillogó ajtaja van, hatalmas vaspántokkal. A lovag kulcsot kotor elő, leoldja a lakatot, és előreengedi a kislányt.
Egy fáklya lobog odabenn, Porhó leakasztja a falról, és megindul felfelé a csigalépcsőn Johannával. A lány harmincöt lépcsőfokot számol meg, amikor hirtelen kiszélesedik a folyosó, és a fáklya sárgás fényében apró szoba tárul eléjük, kevéske bútorral és keskeny ággyal a sarokban.
Porhó meggyújtja a falon lógó olajlámpást, leveszi Johannáról a karmazsin köpenyt, és a földre teríti.
– Húzd le a vizes ruhádat, Johanna. Nézd! – mutat a lovag az ágy mellé. – Itt találsz száraz ruhát. Amott meg egy kosárnyi élelmet. Ezek pedig könyvek, tudom, hogy szeretsz olvasni, hiszen magam tanítottalak. Köztük vannak a törpék legújabb krónikái, magam vettem őket a déli bazárban. Ne félj, sosem fogsz unatkozni.
Johanna körbenéz, aztán a lovagra pillant, aztán megint a szobát nézi, és újra a lovagot.
– Nem értem – motyogja. – És Kisjohanna sem érti.
Porhó a vaskályhához lép, gyújtóst szór a fahasábok tetejére, és hozzájuk érinti a fáklyát. Küszködve lobban fel a láng, nagyokat pattannak a feketedő hasábok. Johanna mozdulatlanul áll a szoba közepén. Úgy szorítja Kisjohannát, hogy elfehérednek az ujjai.
– Itt kell maradnod, Johanna. Ez atyád parancsa. De nem kell félned. – Porhó megsimogatja a kislány vizes homlokát. – Minden nap hozunk ennivalót. Mindig lesznek tiszta ruhák és jó könyvek.
Johanna felemeli a fejét. Most veszi észre, hogy Porhó szájának két oldalán egy-egy mély ránc húzódik.
– Meddig kell itt maradnom?
– Nem tudom – feleli Porhó. – Johanna, nem én akartam. Nem miattam van. Most indulnom kell. De nincs semmi baj. Érted, édes királylányom? Semmi baj.
Porhó megcsókolja Johanna sűrű, fekete haját, aztán megragadja a fáklyát, és elindul lefelé a csigalépcsőn. A kislány dermedten bámul utána, aztán szaladni kezd. Imbolyog előtte a fáklyafény a falon, visszhangot vernek a lovag csizmájának koppanásai.
Éppen akkor ér a lépcső aljára, amikor csapódik az ajtó. Olyan ijesztő hang, hogy Johanna megtorpan egy pillanatra, aztán az ajtóhoz rohan, és rángatni kezdi. Enged egy kicsit, de a lakat, amit Porhó tett rá kívülről, nem hagyja, hogy kinyíljon.
Johanna kinéz a résen át, és egy kétágú villám fényében meglátja a lovagot: éppen akkor száll be a ladikba. A torony felé pillant, de a sötétség meg a távolság miatt Johanna nem látja az arcvonásait – mintha fekete, arc nélküli fej nézne vissza rá. Ettől a kislány megrémül, elugrik az ajtótól, és bukdácsolva rohan fel a csigalépcsőn. Még a fáklyáról is elfeledkezik, nem viszi magával, elbotlik a sötétben, a hideg kő véresre karcolja a kezét, fejét többször a folyosó oldalának üti. Végül felér a szobába, faltól falig rohangál, saját lépteit számolja. Háromszáztíz, háromszáztizenegy, háromszáztizenkettő…
Megtorpan, visszafojtja a lélegzetét. A csöndben hallja, hogy odakinn az erdőben recsegnek a fák, és néha hisztérikusan, élesen felvijjog egy hubukmadár. Az jut eszébe, hogy a palotában éppen vacsoraidő van, az ebédlőben fénylenek az olajlámpák a falon, a kandeláberekben pislognak a gyertyák, és az apja mohón issza a kupából az étvágycsináló bort. Koronájának árnyéka remeg a falon.
Johanna bemászik az ágyba, magára húzza a karmazsin köpenyt, úgy szorítja Kisjohannát, ahogy csak bírja. Testén életre kelnek a frissen szerzett sebhelyek, a szívverése ritmusára lüktetnek, újra és újra megfájdulnak. Johanna a félelemtől gondolkodni sem tud, percekig fogalma sincs, hol lehet. Aztán sírni kezd, és ettől kicsit megkönnyebbül.
– Mindjárt felébredek… – suttogja. – Mindjárt felébredek… – Rázkódik a válla, folyik a könnye. Lassan álomba sírja magát.
A torony körül hajnalig csapkodnak a villámok, a hubukmadarak eszüket vesztve repkednek és rikácsolnak. De Johanna ezt már nem hallja: csönd van benne és nyugalom.
