Toroczkay András
A pilóta
Volt egyszer egy szegény vidéki autóversenyző pilóta fiú, akinek a fővárosba menet egyszer csak lerobbant az autója. Nagy baj volt ez, mivel épp versenyre igyekezett. Ráadásul egyáltalán nem értett az autókhoz, csak vezette őket. Azt viszont úgy, ahogy senki más.
Nézte jobbról, nézte balról a lerobbant autót, nem értette a dolgot, hiszen nemrég volt szervizben. Még bele is rúgott párszor a füstölgő járgányba, de nem sokra ment vele. Úgy döntött, hogy stoppolni kezd. Legfeljebb kölcsönautóval fog versenyezni. Habár az nem az igazi.
Nemsokára meg is állt egy hatalmas kamion. Nagydarab szőrös ember vezette, aki kajánul érdeklődött:
– Hát te, csak nem a híres autóversenyző vagy?
– De igen – felelte a fiú megsemmisülve.
– És mi az ábra? Csak nem lerobbantál? – kérdezte a kamionos, és nem tudta türtőztetni magát, a nevetéstől vadul csapkodni kezdte a kormánykereket.
– De igen, lerobbantam – válaszolta komolyan. – El kell jutnom a fővárosba. Talán akkor tudok versenyezni. Ez a járgány sajnos használhatatlan. Tudsz segíteni, vagy sem?
Miután a kamionos kinevette magát, sóhajtozva törölgetve a könnyeit ezt mondta:
– Sajnos nem tudok segíteni, nincs elég hely. De ha volna is... Igazából csak azért álltam meg, hogy nevessek rajtad egy jót. Egyből felismertelek, te vagy az a vidéki autóversenyző pilóta, aki minden futamot megnyer, szoktalak nézni a tévében. Hát most nem fogsz nyerni. Én világ életemben a svájci nagyágyúnak drukkoltam. Na szevasz.
Azzal a nagydarab szőrös kamionos teljes gázzal elhajtott. Még tülkölt is a böhöm dudájával.
A vidéki autóversenyző pilóta csüggedten ült egy kilométerkövön, és felidézte az eddigi sikereit, óriási győzelmeit, a kupákat és a nagyot durranó pezsgősüvegeket. Még jóformán a feléig sem jutott, mikor arra ment egy gyönyörű lány, de olyan gyönyörű, hogy olyan szépet a szegény vidéki autóversenyző pilóta még életében nem látott. Hosszú barna haja olyan lágyan kanyargott-kunkorodott, mint a Tisza, szeme pedig fényesebben szórta a fényét, mint az Esthajnal csillag.
– Szia, ne haragudj, tudnál segíteni? – kérdezte a lány, a kezében egy filctollal írt táblával. – Én is stoppolok.
Egyébként történetesen ő is a versenyre ment, nagy rajongója volt a pilótának, de ezt nem árulta el.
– Hogy írják azt, hogy Budapest? Egybe vagy külön?
– Egybe – válaszolt neki a pilóta, mert mindig szorgalmas tanuló volt.
– Köszönöm! Cserébe én is segítek...
– Nem hiszem, hogy tudnál segíteni. Sürgősen el kellene jutnom a fővárosba a versenyre. Ugyanis autóversenyző vagyok.
A lány megnyugtatta, hogy bízza csak rá magát, hiszen egyfele mennek, s rögvest stoppolni is kezdett.
Nem sok idő múlva megállt neki egy óriási csőrös kamion.
A sofőr még nagyobb darab volt és még szőrösebb, mint az előző. Ráadásul koromfekete napszemüveget és vasmacska-tetoválást is viselt.
– Jó napot kívánok! – mondta a lány. – Ő a híres vidéki autóversenyző pilóta, biztosan ismeri, lerobbant a járgánya. Nem segítene nekünk? Hamarosan kezdődik a versenye, és mindenképpen nyernie kell, ha megint ő akar lenni a világbajnok.
A vidéki autóversenyző pilóta szerényen integetett a kamionosnak. Valahogy látta rajta, hogy ez nem lesz vele olyan gonosz, mint az előző.
Igaza is lett.
A kamionos levette a fekete napszemüvegét: barátságos tekintete volt. Azt válaszolta:
– Óriási szerencsétek van, hogy ilyen szépen kértétek, mivel éppenséggel tudok segíteni: értek a kocsikhoz, a kamionozás előtt autószerelő-műhelyt vezettem. Az autók bütykölése afféle szenvedélyem. Azt hiszem, a szülővárosomban nálam jobban senki nem ért a dugattyúkhoz, az akkumulátorhoz vagy a karburátorhoz. Ráadásul ennek a vidéki autóversenyző pilótának óriási rajongója vagyok. Épp a versenyre igyekeztem én is.
A vidéki autóversenyző pilóta örömében megölelte a csinos stoppos lányt, és miközben a barátságos kamionos a lerobbant autót bütykölte, a két fiatal beszélgetni kezdett. Nem telt bele sok idő, a barátságos kamionos hamar rájött a baj okára. Mondta nekik, hogy a dugattyú, a karburátor vagy az akkumulátor romlott el, már nem emlékszem, melyik, persze az autóversenyző és a stoppos lány egy szó nem sok, annyit sem értett az egészből. Szerencsére a kamionosnál épp volt egy megfelelő alkatrész, az autó beindult, vidáman berregett. A versenyző felszáguldott a fővárosba, a stoppos lányt pedig a kamionos vitte magával. A pilóta természetesen fölényesen megnyerte a versenyt, a díjátadó ceremónia után az autóversenyző, a kamionos és a stoppos lány együtt elmentek egy vendéglőbe. Még a svájci riválist is meghívták a lakomára.
Bajszos
Történt egyszer régen, hogy élt a földön egy férfi, Tódor volt a neve, és nagyon szőrös volt. Ennek a férfinak annyi szőr nőtt ki az arcából, mint senki másnak. Egész nap csak a fürdőszobájában állt a tükör előtt, az ollóját csattogtatta és az elektromos hajvágóját berregtette, vagy a borotvahabot habarta.
Különösen a bajszával voltak gondok. Ugyanis az óriásira nőtt, percenként azt vagdosta egy majdnem akkora ollóval, mint ő maga. (Csak egy ilyen nagy ollóval volt esélye.) Pár perccel borotválkozás után így is olyan hosszú volt a bajsza, hogy tavasszal a fecskék rendszeresen rászálltak, míg ő aludt. Azt gondolták magasfeszültségű vezetéknek.
Sok gondja volt ezzel a sok szőrrel. Nem tudta meglátogatni a barátait sem.
Egyik nap természetesen éppen borotválkozott, amikor a fürdőszoba ablakában megpillantott egy mókust, amint nézte őt nagy, okos szemekkel.
– Te aztán jó szőrös vagy – csacsogta a mókus szemtelenül.
– Ne is mondd, barátom – válaszolta emberünk. – Egész álló nap csak borotválkozom. Az ollóim rendre elkopnak, tönkre mennek. Jaj, nagyon unalmas, képzelheted.
– Nekem nincs ilyen gondom – válaszolta a mókus.
– De jó neked – mondta. – Én már lassan ki sem tehetem a lábam, mert a szőr addig is nő, míg elmegyek a piacra, vagy orvoshoz, és rendszeresen felbukom benne. Meg mások is. Balesetveszélyes ez a hosszú bajusz, az az igazság.
A mókus töprengve nézte a szőrös embert.
– És mióta van ez így?
– Egészen pontosan három éve. Ugyanis elátkoztak. Az úgy volt, hogy szegényen és szerényen éldegéltem magányosan, mikor egy szüreti bálon megpillantottam a világ legszebb lányát. A polgármester lánya volt, smaragdzöld ruhájában egész este csak pergett és forgott, úgy táncolt, ahogy az angyalok nevetnek.
Akkor még nem nőtt ennyi szőr a képemen, még bajszom sem volt. Valamennyivel szebb voltam. Talán a város bármelyik pergő, forgó lánya örömmel táncolt volna velem, de én csak ezzel az eggyel akartam. Odaléptem hozzá, és mondtam a nevemet. Ő is mondta az övét. Én azt, hogy Tódor, ő meg hogy Bíborka. Egymásra mosolyogtunk.
Azt mondta, hogy csak egy feltétellel hajlandó velem táncolni.
Halljuk, mondtam.
Elmondta, hogy van neki egy mostohája, akit nem szeret. Kiállhatatlan egy nőszemély. Sosem engedi azt, amit Bíborka szeretne. Öreg is, csúnya is. Ennek a banyának van egy háza a város szélén, a háznak egy padlása, a padláson egy doboz, abban egy zsák arany. Hozzam azt el neki. Ha éjfélig visszaérek, táncol velem. De vigyázzak, fel ne ébresszem a banyát. Az aranyra nagy szüksége van, mert világkörüli útra akar menni belőle. A banyának már úgysem kell semmire.
Szaladtam a házhoz, hiszen annyira szép volt a lány. Szerencsémre hamar meg is találtam. Meglepődtem, milyen szép rendben van a porta. A banya épp tévét nézett. Az ablakon másztam be, mert nyitva volt, mentem fel a padlásra, a padláson nagy nehezen megtaláltam a dobozt, abban pedig ott volt a rengeteg csillogó aranypénz. Indultam volna visszafele, mikor elém toppant a néni. Meglepődtem, mennyire hasonlít a nagymamámra: kis kontya volt, ősz haja és kényelmesnek tűnő kardigánja.
– Tudd meg, fiam, hogy boszorka vagyok, és az arany az enyém. Nem foglak bántani, mert jó boszorka vagyok, és egyébként sem szeretem annyira az embereket sanyargatni. Épp ellenkezőleg. Azt a pénzt is a betegeim dobták össze, amiért a varázslásommal meggyógyítottam őket. Viszont most, amiért megpróbáltál meglopni, megátkozlak, nőjön szőr a képeden, de annyi, hogy egész nap borotválkoznod kelljen. Azzal kirántotta a kezemből az aranyát, bevágta a ládájába, és nagy dirrel-durral visszament a nappalijába tévét nézni, mert éppen a kedvenc műsora ment.
Mondanom sem kell, hogy a szőr már ott a padláson elkezdett nőni, azóta meg sem állt. Alig tudtam lejutni onnan, útközben el is estem a bajszomban.
Már számtalanszor megbántam, hogy megpróbáltam kirabolni szerencsétlen nénit. De miket is beszélek, én vagyok a szerencsétlen...
A mókus nagy szemekkel pislogva hallgatta a mesét.
– Szóval azt mondod, hogy megbántad?
– Persze, ezerszer is.
– Hát akkor tudd meg – szólt a mókus –, hogy nem mókus vagyok, hanem az a néni, akinek a házában jártál. De mert látom rajtad, hogy tényleg megbántad, amit tettél, most visszaveszem az átkom. Mellesleg Bíborkának is megjött az esze időközben, akit szintén megátkoztam. Neki azóta a haja hullik, hogy ilyen gonoszságot tervelt ki, de már ő is megbánta, róla is visszavettem az átkot.
Tódor nagyon boldog volt, és soha többet nem csinált semmilyen rosszaságot. Sőt, hálája jeléül, amiért nem esett folyton orra a bajszában, minden szombaton elment a nénihez, hogy megkérdezze, miben segíthet.
Azóta Tódor és Bíborka együtt járnak a piacra bevásárolni a néninek.
