Makkos Péter
Varjúlombi mese
Az allén mind, a jegenye bontott
ma virradatra fekete lombot.
Nézzétek csak, ki az, aki pont ott
szalad, és arcán cipeli a gondot,
mert a kabátján figyeli a gombot,
amin az elébb valami fura elomlott?
„Kár”, harsog mind, a jegenye lombja,
ám őszintén a fele se mondja,
zuhanó guanó az utat elontja,
a táj képét ez eleve rontja,
súlyos’bb ennél, kinek az a gondja:
fehérre vált a fekete gombja.
Ég fele hull most a jegenye lombja,
zászlóvá tél szele keze fonja.
Gyászlobogót képzelete kibontott,
kinek a kabátján a fekete gombot,
(mondja velem majd, aki kitalálta)
egy nagy varjú telibe…
Ájtatos manó
Négy lábára áll, kettőt imára zár,
mozdulatlanná válva épp mire vár?
Ki nézi, nem látja, késő, hogy belássa,
e lénynek sajátja, hogy a sásnak mása.
Ám, ha véletlenül van, ki észreveszi,
tán mosolyra derül, és szívére teszi
kezét, hogy: nézz oda! Imádkozik szegény.
S máris zeng az óda: áhítatos, szerény…
Csak hát a látszat csal, ne dőlj be a képnek!
Néha a lét kancsal, s a baj néz ki szépnek.
Mert a sásnak mása – elárulom nevét –
imádkozó sáska, és ő célt sose vét.
Akár egy szobor, áll, áldozatra várva,
legyen az pók, bogár, rovar, lepke, lárva,
mindegy, ha rátalál: elveszett az árva.
Az anakonda és az elefánt
(Antoine de Saint-Exupéry emlékére)
állkapcsát – nem mendemonda –
egy ásító anakonda
véletlenül úgy eltátott-
-a lenyelt egy elefántot
a hüllőnek meg sem ártott,
hogy az ormányos csak állt ott
megütközve bendőjében
nem sziszegett mentőért, nem
a dumbó is bambán kussolt
így lett az ügyük eltussolt
tán ma is így vannak ketten
véletlenül megevetten
indirekte’ jóllakottan
meglepetten néznek ottan
ajánlás:
csak az hiszi, aki látta
már a rajzot, s kitalálta
óriáskígyó az alap,
s benne elefánt, nem kalap
