Szabó Imola Julianna:
Diós Tekerék
avagy dióbéla, diófanni és dióspalika kalandjai
Csillagos út
és ültek a fán
a szomjasok
az éhesek
a játék belebújt
az almafa köldökébe
csiklandozta
vakargatta
simogatta
a felhők futottak
a nap haján
lábán
karjain
a szoknyája
rojtjain
hintáztak
falatoztak
csiklandozva
kacarásztak
majd jött az eső
kilimpelt
a háztetők
kobakján
szemöldökén
és bajszán
koppantgatott a
szemüvegükön
a háztetők
meg homályos szemmel
meredtek a felhőkre
akik csak sírtak
és sírtak
mert a bánat
beléjük ette magát
és nem lehetett onnan kiharapni
esőcseppek
estek erre is
estek arra is
gördültek
gurultak
hideg utakon
forró sóhajokon
levesen
tálon és kanálon
prézlin és eceten
citrommagos
barack-ráncon
krumpli héjon
görbén és egyenesen
ültek a fán
a szomjasok
és az éhesek
alvó kemencékbe
firkáltak kenyereket
könyvlapokra
könyvmolyokat
ablaküvegre
fény-rajzokat
papír hajába csíkot
kréta hasára bíbort
itthont és otthont
idebent és odakint
és a szél a nyakára tekerte
a sálat
a könnyeket
az üres mondatokból
a betűket
törölgette mindenről az esőt
lányokról és fiúkról
a kutyák csutakos bundájáról
lábak nyomán
lim-lomos kukán
mindenbe belebújt
mindenhova benézett
ment, mint az autók
mint a hajók
mint a repülők
és a biciklisek
de a felhők csak pityeregtek
potyorogtak
hosszú karjukból hullatták
az eltört csillagokat
a szél ment
és szedte
szontyoros
kötényében vitte
az almafáig
amin ültek
az éhesek
és a szomjasak
akikben az éhség csiklandozott
és nézték az ázott csillagokat
mintha körték
mintha ribiszkék
mintha meggyek
és hamm-hamm
mindent magukba ettek
és nem ültek már a fán
az éhesek
és a szomjasok
mert a szél felvitte őket
a felhőkig
és most ott ragyognak,
minden este
jóllakott sárgán
kövérkés telten
pislognak és kacagnak,
hogy a felhők ne sírjanak
többé már sosem.
Egy nap
dióspalika aznap az oviban
elmerült almanna hajában
hogy milyen szőkés és milyen fényes
hogy mint a kalács
befonva tekereg,
hogy mint a nap
lágyan adja a meleget
és nézte az arcát
a vékonyka kezeit
a zöldes szoknyáját
és a kékes szemeit
dióspalika aznap már nem evett
se grízt, se sütit, se egyebet
olyan jóllakottan ült az ovi szőnyegén
hogy eszébe sem jutott semmi más
csak almanna, meg almanna, és talán a csokikrém.
A hónap vége
bezizegett a tél
morzsolta az ablakra
a hűvöset
a rideget
dióspalika lehelgette
mehelgette a kezeit
hátha melegebbek lesznek
de a tél csak jött
nem mondott se sziát
se jó napotot
kigombolta a fák kérgét
befűzte a cipők orrát
és csak jött
nem volt többé zamat
se rézfényes szörplé
nem volt már édes gyümölcs
kirakatban csillogó tévé
csak a rizmeg volt
a suszmagó zizergés
a mindent átbújó huzat
madarak tollában a rés
dióspalika meg összefonta ujjait
hátha kalács
hátha pulóver
hátha kesztyű lesz
a lehelet melege
vagy kenyérke
vagy inkább kifli
ami kisül a kemencében
a szája melegében
miközben csak Braziliára
tud gondolni
a jéghideg ablak fényében.
