Vécsei Rita Andrea:
Bernát fölött az ég
Szőke haja a szemébe lóg, hiába söpri félre. Vékony szálú szöghaja, bele a kék szemébe. Bernátnak olyan szeme van, hogy meg lehet ijedni tőle. Nem űr-kék, nem is legókocka-kék, inkább a kagylóhoz hasonlít a múzeumboltban, mindig jó volna megvenni. Kagyló üvegből, üvegkagyló. Áttetsző kék és ezüst. Ha keresztülnézel rajta, meglátod Bernát szemét.
Bernát az ősöreg japánakác alatt játszik, egyszer csak valami villanás, minden sötétebb lesz. Bőrszerű szárny csapódik össze, aztán hűvösen és nyirkosan siklik tovább, végig Bernát feje fölött. Szeretne belekapaszkodni a szárnyba, szeretné, ha magának lenne szárnya. Nem fél, pedig rémisztően nagy és vakfehér a szárny.
– El akarok menni veled. Engedd, hogy az övemet a karmaidba akasszam, segíts – kiabálja felfelé. Keskeny arcát lehajtja, keresi a dzsungeles övét, nincs öve. Hova lett az öve?
Vaddisznóbőr öv, rajta van a szőr az egyik oldalon, néha szúrja meztelen hasát a sörte, ha kicsúszik alóla a póló. Dzsungelvadászathoz kiváló, kígyók ellen botokat lehet dugni bele, és még a kulacsot is elbírja. Zöld posztóval bevont katonai kulacs, az előbb még ott fityegett, minden lépésnél a combjához ütődött, üres volt, kiitta a szörpöt, mézes hársfavirágszörp.
– Add vissza az övemet, minek vetted el, te rohadt – majdnem sír, nem tudja, mi ez fölötte. Madár vagy hüllő, nem látja a fejét, hogy van-e csőre, a szárny mindent eltakar, csupa sötétség az egész. Menekülni kell.
Bernát szalad, szalad, nem érdekli az öve, nem akar repülni se, lefelé néz, vigyáz, hogy el ne essen, meg akarja előzni a sárkány-madarat. Kavicsok pattognak szanaszét, az egyik felcsapódik, erre eltűnik az árnyék a feje fölül. Kavics szorul a szandáljába, nyomja, nem bír tovább szaladni, megáll, hogy kivegye. Utoléri az árnyék.
Felnéz, fel mer nézni, egy felhő takarja el a napot. Cakkos szélű, világító bárányfelhő, a szélénél fehér tűznyilak. A sárkány nincs sehol. Körbenéz, sehol.
Bernát ül a járda szélén, kezében a szandál, kiszórja belőle a kavicsot. Szabályos, kerek kavics esik mellé, sötétbarna, körben arany zárványcsík. Nem tudja jól becsatolni, lötyög a szandálja, nem baj, úgyse kell már szaladni. Az aranyat megszerzi, kibányássza egy másik kaviccsal, egy szögletessel, küzd vele, csúszik a keze. – Add meg magad, kő! Add elő az aranyat!
Egyszer csak megnyílik, szinte puha lesz a sötétbarna kavics, olyan, mint a Nutella. Megnyalja, poríze van, nem jó. Szétnyílik, csillog a közepében az arany. Kiveszi belőle, az is puha, golyóvá akarja gyúrni. Hiába puha, mégse sikerül, gyúrja, nem múlnak el a szögletek, olyan lesz az alakja, mint a vitrinben az aranynak. Vannak csücskei és sima oldala, szabálytalan, igazi tömb.
Gazdag, akármit vehet. A legnagyobb doboz angol megszállók Playmobilt, nem csak a közepeset, Minicarsból a teljes sorozatot, millió kisautója lesz, hozzá különleges beosztású polcrendszer. És még három Ász-Ész könyvet, így meglesz az összes. Jakabnak is megveszi, amit szeretne, katonákat, azt biztos, hogy nem, van neki elég. Nadrágzsebébe dugja a követ, nem meri elengedni, ott is szorítja, a tenyerébe izzad. Felcsönget, Papu beengedi, kér tőle tejfölöskenyeret.
