Horváth Florencia
Az önkívület erdejében
Sirokai Mátyás öt évvel előző kötete, A káprázatbeliekhez megjelenése után 2020-ban újabb verseskötettel jelentkezett, amely a lomboldal címet kapta. A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent mű fülszövegét Lanczkor Gábor írta, aki egy zen sci-fi jeleneteit felvonultató folyamatnak nevezte Sirokai verseit. Saját olvasatom szerint is értelmezhetők egy-egy snittként a kötet versei, hiszen rövidek, tömörek, lényegre törőek, és bár egyenként is önálló jelentéssel bírnak, egymás után olvasva rajzolják ki az elmondani vágyott nagy egészet.
Azt pedig, hogy ennek a kozmikus egésznek a megrajzolása tudatos, az is erősíti, hogy egyik szövegnek sincs címe, csupán az oldaltörések határolják el őket egymástól. Ez a lényegében egynek számító, mégis darabjaira szétszedett szöveg öt ciklusra bomlik, amelyekhez szintén nem tartoznak címek, csak számozás. A ciklusokat végiglapozva a lírai én és az olvasó egyaránt utat jár be, méghozzá egy belső, transzcendentális, spirituális utat. Az első egységben még inkább csak az ismerkedés szemtanúi lehetünk, ahogy az egyes szám első személyben beszélő narrátor ismerkedik a növények világával, a természettel, a termőtalajjal. „Leveszem a cipőmet, újra tanulok járni. Élőktől nyüzsög az erdei humusz a lábam alatt. Ahogy talpam gyökerei behatolnak a langyos, fekete földbe, a kíváncsi talaj is tapogatózni kezd felfelé.” A második egységben sokkal közelebb kerül a fákhoz, átöleli a törzsüket, felmászik rájuk, míg a harmadikban már nedveiket érzi tenyerén, ezeket vizsgálja. Itt jelenik meg a beszélőn és a természeten kívül egy harmadik fél, a lírai én szerelme. Hármuk viszonya pedig összefonódik, a szerelmespár a természetben egyesül. A negyedik ciklus lényegében nem más, mint egy szenvedélyes tánc a természettel, a zenét pedig fából készült hangszerek szolgáltatják. A záró, ötödik ciklus az imádságé, a fizikai után a mentális kapcsolatteremtésé, az elme megtisztításáé.
Ha ezeket a motívumokat alaposan szemléljük, rájöhetünk, hogy a kötet szövegei, főként egybeolvasva őket, egy szerelmi aktust írnak le, a felszínen a természettel, ám ha mögéjük nézünk, akkor két ember között is. Méghozzá egy olyan szerelmi viadalt, amelyben nincs uralkodás, dominancia, erőszak, minden tiszta és magától értetődő. Szükséges hozzá a teljes átlényegülés, átszellemülés, az agy és a test megfelelő frekvenciára állítása, hogy mindketten érezzék a létrejövő rezgéseket. Az ember és természet közötti viszony azonban néha betegessé válik, olyan, mintha a civilizációból érkező ember bennszülötté akarna válni, ami persze nem lehetséges, mégis körömszakadtáig igyekszik mindent megtenni ezért. Abszurd, hiszen az általános elvárás a fejlődést részesíti előnyben, azt, hogy a primitív gondolkodó modernné és fejletté alakuljon át, Sirokai verseinek beszélője azonban ezt akarja megfordítani, arra akarja rávezetni az olvasókat, hogy térjenek vissza ősi szertartásaikhoz. A helyes út valahol középen van, amit talán úgy lehetne elérni, hogy az ember gondjai elől valóban a növények világába menekül kikapcsolódni, feltöltődni, ám ész nélkül, logikátlanul nem kezdi el pusztítani azzal, hogy birtokába akarja venni az érintetlen területeket.
A szexuális és spirituális aktus során felmerül a férfi, a nő, a sarjadás által pedig a fejlődés, gyarapodás, a családalapítás kérdésköre is. Összekapcsolódik és elválik egymástól a nőalak, aki a lírai én szerelme, valamint az anyatermészet, földanya, vagyis maga a natúra mint nő. Ezeket az elemeket még inkább nyomatékosítja a harmadik ciklus kapcsán felmerülő humanista ábrázolásmód, méghozzá a női nemi szerv azonosítása a virágzó, burjánzó kerttel, amit Sirokai nem mond ki direkten, ám utal rá. Mindezek mellett fontos kiemelni, hogy a kert, az erdő a világ, a kozmosz kicsinyített másaként is felfogható, amely szimbolizálja az élet és a halál harmonikus egységét. Növények száradnak el, az elültetett magokból újak nőnek ki, a beteg fák pedig odafigyeléssel és gondoskodással gyógyíthatók. Ezeket a megállapításokat kivetíthetjük az emberéletre, az emberi kapcsolatokra is. A szerelem elmúlhat, egy másik, egy új alakulhat ki, amelyik szerelmet elrontja valami, vagy gátolja a fejlődését egy zavaró tényező, az még megmenthető, kijavítható, csupán meg kell találni és ki kell metszeni a probléma forrását, a továbbiakban pedig növényvédő szerekkel és trágyával óvni a pusztulástól.
Sirokai prózaversekben írt szerelmi vallomása őszinte, nyílt és tiszta. Nincs benne semmiféle hátsó szándék. Első olvasatra talán nehezen érthető, miért akar valaki ennyire közel kerülni a növényvilághoz, de az újraolvasások alkalmával rájön az ember, hogy sokkal többről van szó. Kapcsolódási pontról a környezetünkhöz, az őseinkhez, a civilizációtól még mindig elszigetelve élő törzsekhez. Kitér emberre, természetre, a kettő kapcsolatára, valamint az emberek egymás közötti viszonyára. Mondanom sem kell, aktuális olvasmány, hiszen naponta hallunk híreket az egyre fokozódó klímaválságról, ám Sirokai nem ijesztgetni, pánikot kelteni akar, inkább megmutatni, rávezetni minket arra, hogy észrevegyük, mennyire fontosak mindennapi életünkhöz, egészségünk megőrzéséhez a fák. Hogy nem csak oxigént termelnek és gyümölcsöt adnak, de a barátaink is lehetnek, méghozzá olyanok, akik akkor is mellettünk állnak, ha senki más.
Sirokai Mátyás: lomboldal. Jelenkor, Budapest, 2020., 68 oldal, 1699 Ft
