Olvasónapló

6540502_5.jpg

 

Vass Edit 

Össze vannak drótozva

 

 

„Beláthatatlan táj, a huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hova vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva és nem tudjuk, hogyan. A baleset óta sokszor saját magamat sem tudom követni, az idegpályáim labirintusában tévelygek.” Kiss Tibor Noé legújabb regényének címére ezzel a konkrét utalással találkozhatunk a szövegben. Ám ezen túl mindkét szó, a lát és a táj fogalmi és átvitt jelentésében egyaránt nagyon erős koherenciát teremt a szöveg egészére nézve.

A szerző harmadik kötetében elsősorban az a kérdés merül fel, hogy ki lát. Pontosabban: kinek a szemén keresztül látunk? A regény tizenkét fejezetében négy én-elbeszélést olvashatunk: Dorkáét, aki egy autóbaleset következtében éber kómában fekszik, Dorka apjáét, aki, miközben nyomoz a baleset körülményei után, megismerkedik Zsófival, és egymásba szeretnek, valamint Zsófi öccse is kap egy szólamot, akinek, mint utóbb kiderül, köze van Dorka balesetéhez. A szereplők egymással nem folytatnak párbeszédet, pontosabban az apa és Zsófi csak egy ideig, illetve a lány az öccsével úgy él egy házban, hogy nem beszélnek egymással. Ám nem csak a kommunikáció hiánya miatt érdekes ez a regény. Kiss Tibor Noé az oldalak aljára szürkével nyomtatott szövegfoszlányokat illesztett, ami máris elbizonytalanítja az olvasót abban, hogy akkor hány narrátora is van ennek a szövegnek. Bevallom, először alig vettem észre ezeket a halvány szókapcsolatokat vagy szavakat a lap alján. Aztán arra gyanakodtam, hogy az azonos oldalon lévő szöveggel állhatnak kapcsolatban, de ez az elméletem csak néhány esetben bizonyult igaznak. A regény befejezésével a szövegfoszlányokat összeolvasva bontakozott ki tisztán: ezek olyan képek, amelyeket egy autó ablakából ülve láthatunk utazás közben. Találunk közöttük távoliakat („kockaházak és parabolaantennák”, „a sertéstelep mögött buckás pusztaság”, „ragyogó csillagok” stb.) és közelieket („sziklakert és csobogó”, „színes ruhacsipeszek a műanyagzsinegen”, „szigetelőszalag a plébánia csengőjén”, „összefonódó ujjak” stb.). Minden szövegfoszlány olyan tájelem, amelyet az én-elbeszélők láthattak, de felmerül annak a lehetősége is, hogy ez egy újabb szólam a négy mellett, esetleg egy mindentudó narrátoré. Tovább árnyalhatja ezt a képet, hogy autózás közben mi minden mellett megyünk el anélkül, hogy tudatosulna számunkra – a vakfolt jelenségéről nem is beszélve.

A szókapcsolatok által megidézett képeket egyértelműen a regény különböző helyszíneihez lehet kötni: az egyik én-elbeszélő az apa, aki egy budai gimnázium történelemtanára, és egy meg nem nevezett kisvárosba utazgat, hogy megtudjon valamit lánya balesetéről. A szövegfoszlányok között találunk egyértelműen nagyvároshoz köthetőket, de jobbára inkább olyanokat, amelyek egy elszegényedő, lepusztulásra ítélt kisváros képei. Leginkább az apa ingázik e két helyszín között. Pontosan nem derül ki, hogy milyen hosszú utat tesz meg egy-egy alkalommal, miközben Zsófi megszólalásában is olvashatunk utalást arra, hogy valamikor majd bemegy a városba, illetve Zsófi öccse is utazgat busszal egy bevásárlóközpont drogériájába, hogy parfümöket lopjon a haverjaival. Tehát ezeket a képeket végső soron bármelyik szereplő láthatta. A szövegfoszlányok között akadnak olyanok, amelyek egy templomhoz és egy parókiához köthetők, márpedig Zsófi a helyi tiszteletesnek segít kertészkedni.

Ám a szövegfoszlányok funkciója nem merül ki egy felvillanó képben vagy a miliő érzékletes megjelenítésében. A regény cselekményideje negyven nap, valamikor novemberben történt Dorka balesete, és ahogy haladunk előre a történetben, meg is szaporodnak a karácsonnyal, illetve a karácsonyi dekorációkkal kapcsolatos utalások: „a főtér közepén feldíszített fenyőfa”, „akciós tükörponty”, „aranycsillag a karácsonyfa tetején”, „színes gömbök és girlandok”. Tehát ezek a szövegfoszlányok a cselekmény idejéhez is illeszkednek, ahogy egy-egy város képe megváltozik az ünnepkor. Ám a legérdekesebb mégis az, hogy amikor Dorka meghal, megismétlődik a legelső bejegyzés: „az égen néhány csillag”, majd azt követően több is az elejéről. Ezzel pedig kialakul egy körkörösség, de mivel mégsem ugyanúgy ismétli meg őket a szerző, ezért azt a benyomást kelti, hogy noha minden megy tovább, mégis másképp, mint Dorka halála előtt. Ráadásul a regény elején szereplő „hosszan megnyúló árnyékok az aszfalton”, „pálcikalábak és pálcikakezek”, valamint „a lámpaoszlop fénye az arcokon” kulcsfontosságú helyen szerepelnek a főszöveg vége felé, ezáltal pedig a regény elején előreutaló funkciót is betöltenek. Leginkább emiatt az ismétlődés és előreutalás miatt merült fel bennem annak a gyanúja, hogy a szövegfoszlányok mögött akár egy mindentudó narrátor is rejtőzhet.

A fent említett körkörösség elég direkt módon meg is jelenik a regényben: Dorka első „megszólalásakor” egy lovas körhinta tűnik fel újra és újra. A fiatal lány szólama a leglíraibb a regényben, úgy is lehet tekinteni rájuk, mint szabadversekre. Éber kómában, tudattalan állapotban emlékképek, szürreális álomképek folynak össze, miközben néha érzékeli a külvilág ingereit is, például hogy az apja megsimogatja, vagy az őt életben tartó gépek zajait. Tehát a regény következő meghatározó kérdése: mit látunk? Dorka megszólalásaiban elég nehéz erre a kérdésre válaszolni, Kiss Tibor Noé nem könnyíti meg az olvasó dolgát, noha helyenként az apa és Dorka emlékei szinkronban vannak. Még azt is ügyesen homályban tartja a szerző, hogy Dorka szerelme férfi-e vagy nő – nem mintha igazán számítana. Ez a sejtelmesség mindenképp az író erényei közé sorolható, már csak azért is, mert a többi narrátorról tűpontos karakterábrázolást ad. A látás pedig az ő esetükben is meghatározó: mit látnak, illetve mit akarnak látni az én-elbeszélők? Dorka anyja szerint az ötvenes éveiben járó apa egy lúzer, és bármennyire kiégett is tanárként, mégis azt gondolja, hogy filmekkel, zenékkel, fotókkal és nem utolsósorban Zsófi iránti szerelmével kitöltheti az életét. Nem hajlandó meglátni sem a barátja rosszallását a fiatal lánnyal való kapcsolata miatt, sem azt, hogy túl sok időt tölt a kórházban, a kómában fekvő lánya mellett. „Hirtelen láthatóvá váltak a lyukak az életemben” – mondja az apa, aki lánya halála és Zsófi visszautasítása után látja be, mennyire üres és hiábavaló az élete.

Kérdés, vajon a szerző miért nem adott nevet a férfi figuráknak, miközben a másik kettőnek igen. Talán azért, mert ezzel általánosítani akart? Talán azért, mert az ő megszólalásaikból kirajzolódó karakterek nem egyediek, hanem nagyon is gyakran találkozhatunk hasonlóval? Mindenesetre Zsófi öccsének sem derül ki a neve, aki ugyanúgy teljesen elvesztette a kapcsolatát a külvilággal, mint az apa. Nemcsak a drogok, hanem a közösségi oldalak álvalósága is beszippantotta. Dorka balesete is azért történt, mert fel akarták venni a haverjaival, ahogy éjszaka a kocsik előtt átfutnak az autópályán a belső sávtól a leállósávig. A lány félrerántotta a kormányt, és kisodródott a kocsijával, a fiúk pedig cserbenhagyták. A nézettség miatt és a like-ok számának növekedésért egyre meredekebb tartalmakat kell gyártani. A fiú végül besokall, és ha a cselekvés szintjéig nem jut is el, legalább a felismerésig igen: „Görgetem a telefont, nézegetem a saját képeimet az Instán. Mondjuk, hogy az a film az életem, ahogy itt pörögnek előttem a képek. Ha így nézem, rohadtul szánalmas az egész.” Ő ugyanúgy be van zárva a saját csapdájába, mint az apa, és kérdéses, hogy van-e lehetőség a kitörésre. Az én-elbeszélések közül az övé a legkirívóbb, az általa használt szleng – „totál off a hely”, „full para”, „bekatizzák őket”, „full kómás vagyok” – jól jellemzi őt és azt a közeget, amelyben a mindennapjai telnek. „Nem mindig hiszek a nővéremnek, mert sokszor nem azt látja, ami van” – mondja a fiú, miközben ő sem akar szembesülni azzal, hogy vakvágányon fut az élete.

Zsófi szólama nagyon hasonlít az apáéra, időnként nehéz is megkülönböztetni őket egy-egy szövegrésznél – ám ezzel jól érzékelteti a szerző a kettejük közötti hasonlóságot. A fiatal lány fotózik, ami eleve érzékenységet ad a látásának, néhány szövegfoszlány az oldalak alján akár egy-egy fotót is jelölhetne. A négy én-elbeszélő közül talán még ő látja legjobban a valóságot: a saját és az öccse helyzetét, az apával való kapcsolatának problémás voltát, holott mindkettőjüket szereti. „Századszor is a te arcodat látom a monitoron…” – mondja Zsófi, aki munkájából adódóan a térfigyelő kamerák felvételeit nézi, és felismeri az öccsét a haverjaival Dorka balesetének helyszínén azon az éjszakán. Az viszont újabb kérdést vet fel, vajon mennyire látja előre annak következményeit, hogy mi lesz, ha elküldi a pendrive-ra lementett felvételt a rendőrségnek. Ugyanis azt már csak az olvasó tudja az apa megnyilatkozásából, hogy Dorka azóta meghalt a kórházban.

„Beláthatatlan táj, a huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hova vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva és nem tudjuk, hogyan. A baleset óta sokszor saját magamat sem tudom követni, az idegpályáim labirintusában tévelygek.” Az apa szavai egyenként mind a négy én-elbeszélőre ugyanúgy érvényesek, hovatovább arra a hálózatra is, amellyel Kiss Tibor Noé összefűzi a regény szereplőit. Továbbá a háló a csapda motívumát is indukálja, nemcsak az idegsejtek vagy az erek hálózatát. Kiss Tibor Noé könyvének pedig egy újabb különlegességet ad az, hogy ezt a csapdahelyzetet az én-elbeszélők nem vagy csak kevéssé érzékelik, viszont az olvasó igen, a szereplők megnyilatkozásaiból. Ezzel pedig a szerző a befogadót példátlanul erősen behúzza a szöveg világába, az olvasó figyelmét végig fenntartja, és magabiztosan vezeti őt ebben a beláthatatlannak tűnő tájban.

 

Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj. Magvető, Budapest, 2020., 257 oldal, 3699


 

Főoldal

2021. március 02.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA