Horváth Florencia
Egy kötet dallammenete
Székely Örs úgy debütált, hogy alig ötven oldalon rendhagyót alkotott. A fiatal szerző sokszínűségét kötete külleme és a versek egyaránt tükrözik. A nem mindennapi megjelenésű verseskönyvről, amely egész oldalas festményeket, apró motívumokat egy üres lapon és kihajthatós oldalakat is tartalmaz, Székely azt nyilatkozta, igyekezett a munkafolyamatot is megörökíteni azzal, hogy szövegei kéziratait, melyeket gyakran összefirkál, telerajzol, vagy azok a sok variálástól, átírástól maguk alakulnak képszerűvé, úgy gyúrja kötetté, hogy tükrözzék félkész állapotukat is.
Az ostinato szó zenei kifejezés, egy olyan dallamra utal, amely változatlanul és szakadatlanul ismétlődik a háttérben, segítve ezzel a változó motívumok, elemek kiemelkedését. Meghúzza magát, egyedül nem állja meg a helyét, és önmagában nem is fontos, ám ahhoz, hogy észrevegyük az igazán jelentős hangokat, elengedhetetlen. Azt gondolom, a kötetcím érdekes ellentmondása a könyv külalakjának, amely mintha minél erőteljesebben igyekezne felhívni magára a figyelmet. Felépítése mégis logikus, a versek láncolata akár egyetlen terjedelmes szövegfolyamként is olvasható. A megértést segítik a visszatérő motívumok: a bika, a zenei kifejezések, egy nő, feltehetőleg Frida Kahlo alakja. Sokszor nagyon személyesnek, máskor pedig elidegenítettnek, akár még kényszeresnek is hatnak a szövegek.
Igazán erős felütéssel kezd, az első ciklus, amely a bikás diptichon címet kapta, elhiteti az olvasóval, hogy bonyolult képeket felvonultató, mégis letisztult írások várnak rá a következő oldalakon. Az ide tartozó két vers magasra teszi a lécet, innen választottam ki személyes kedvencemet is, az ave maríát éneklő moreschinek címűt. Úgy szólal meg, hogy közben az olvasó szívébe markol, s a húsán, bőrén keresztül próbálja kirángatni azt. Erre a remek alapra építi a bika, a repülős diptichon és a csempés diptichon című szövegeket is, de ezután valami megszakad. Nagy reményekkel lapoztam tovább, ám csalódnom kellett, ugyanis olyan érzésem támadt, mintha a szerzőnek ki lenne adva parancsba egy oldalmennyiség, amelyet tele kell írni, neki pedig nincs elég ötlete, ezért a kötet közepére véletlen gondolatokat, jól hangzó sorokat dobál, amelyeket két oldalról betakar, hátha nem tűnnek fel. S ez a betakarás szó szerint érthető, hiszen egy kihajthatós oldal belsejébe zárja mondatait, amelyeket a figyelmetlen olvasó talán észre sem vesz. Aztán megint erőre kap, újra erős szövegek kerülnek szem elé, a zárlat megüti, de nem haladja túl a nyitány szintjét.
Székely hisz a versformákban, ismeri és használja az ütemet, a mértéket, versei mégis szabadon áramlanak, nincsenek formai korlátok közé szorítva. Nem rímel, de játszik a nyelvvel, hagyja összecsengeni a szavakat, csűri-csavarja a sorokat, ismétel, variál. Különleges címeket ad, semmi közhely, semmi sallang, szövegei gyakran összerántott, szikár talapzatok, amelyekből azonban néha kiugrik egy-egy túlszólás. Talán erősebb lenne egy-egy vers, ha rövidebb volna, s az egybetömörített gondolatokat két-három műre osztja a költő, ezáltal a kötet is terjedelmesebbé válna, nagyobb teret kapna a kibontakozásra.
Érződik a nyugtalanság, a nyughatatlanság és a béke. Mégsem látni azt, hogy az első és az utolsó vers közötti úton való bolyongás ellenére a költő eljutna a-ból b-be. Nem kell ennek az ösvénynek nyílegyenesnek lennie, sőt minél kanyargósabb, annál izgalmasabb, mégis mintha a szerző megrekedne a kanyarokban, és nem menne tovább. Pedig igazán izgalmas koncepcióra húzta rá szövegeit, hiszen tisztán érzékelhetőek azok a motívumok, melyek akár magánemberként, akár költőként fontosak a számára, s ráadásul nincsenek elhasználva, lehet velük bőven újat mondani. Ilyen szempontból az ostinato izgalmas költői megszólalás, egy olyan nyelven, amely a szerző számára bejáratott, ám az irodalom még nem taposta ki az útját, így Székely saját hangján debütálhatott. Ha ezen a nyelven beszél további köteteiben is, kiépíthet maga köré egy olyan univerzumot, amely talán képes lesz feloldani az első könyv hibáit.
Van az ostinatóban folytonosság, szilárd a koncepció, de sokszínűsége ellenére néha egysíkúnak tűnik. Az tartja össze, hogy központi témája, a zene szinte mindegyik versben felbukkan. Összességében tehát egy átgondolt, jól szerkesztett kötet, amely tanúságtétele a nyelvi egységek és muzsika kapcsolatának, hiszen a már említett nyitány és zárlat olyan, mintha ezek volnának a fontos dallamok, amelyeket hallani, ismerni kell, a közöttük meghúzódó írások pedig a háttérzajt adják, azt, ami előtérbe helyezi az igazán jól hangzó motívumokat.
Székely Örs: ostinato, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest 2020., 41 oldal, 2000 Ft
