Olvasónapló

Krusovszky_akik.jpg

 

Kustár György

Akik mégis lettünk

 

Krusovszky Dénes regénye több szempontból is meglepetés. Úgy történelmi napló, hogy nem csúszik bele a múlt faggatásának aprólékos részleteibe. Politikus, de csak szőrmentén. Családtörténet, de nem lineárisan felgöngyölített többgenerációs mese. Ugyanakkor ízig-vérig generációs történet. Az Y-generációé, bizonytalanságaival, céltalan agresszivitásával, komoly jövőkép nélkül, őszinte és mégis úttalan küszködéseivel együtt. Talán éppen ez a kor- és kórrajz teszi ezt a regényt olyan népszerűvé. Mindez pedig kétségkívül komoly erénye a regénynek. És úgy tűnik, a szándékos töredezettsége ellenére kipolírozott, kisimított történetben több tárgy is fontossá válik. Például a giccses új emlékművek, egy Polimer kazetta, egy vastüdőn élő nő festménye, a padláson meglelt fényképek, egyáltalán a múltat és a jelent jelző támpontok, legyen az a szanatórium kihalt épülete, a vágási kocsma vagy az Agyarország album.

Krusovszky ezeken a tárgyakon, épületeken keresztül, de az ezekhez kapcsolódó szereplők történetén keresztül is bevallottan az idő problémáját közelíti meg. Hogyan hat a múlt? Mi történik az elfelejtett és nem folytatható lehetőségekkel? Hogyan lepleződik le a letagadott történelem? És mi lesz a meg nem élt idővel? Kicsit az az érzésem, hogy a magába záródó történet a Prédikátor könyvének bölcsességét visszhangozza: „nincs semmi új a nap alatt”, mert minden körbejár. Valójában oda érkezünk, ahonnan elindultunk. Vajon ugyanúgy, ahogyan elindultunk? A záró fejezet felismerése („Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”) a prédikátori megállapítással szembefeszülve azt mondja ki, hogy a bejárt út minimum ezzel a felismeréssel kecsegtethet. Annak ellenére, hogy minden pillanatban elveszítünk abból, akik lehetünk, mivel választásaink és a minket ért nem választott események folyton kifosztanak, akár úgy is, hogy fogalmunk sincs arról, mit veszítettünk. Ezt meséli a regény második fejezete, a Dzsinn címet viselő betétregény. Pontosabban annak a kazettának a sorsát és a rajta hallottak hátterét, amit a főszereplő, Lente Bálint véletlenül talál meg a magára hagyott hajdúvágási kastély épületében. Szerintem ez a regény legjobban megírt és legerősebb része. Sűrű, drámai, és ebben a részben a szerző a nyelvre is rátalál.

Az Ágnes és a gondozó közt szövődő, szemérmességgel és visszafogott erotikával teli meg-nem-születő kapcsolat leírásának egyik részlete méltán kerül a könyv hátsó borítójára. A narrátor itt is arról beszél, ami nem valósulhat meg, a betegek és a gondozó végül a regény zárlatában feltáruló sorsán keresztül. Ahogyan a fejezetben fontossá váló festmény is arról a nem lehetséges jövőről beszél, amikor mindegyik, egyébként vastüdő nélkül életképtelen kórházlakó egy tisztáson üldögél, napsütéses piknik kellős közepén. A dicstelen múlt egyik jelenete is itt kerül a felszínre, melyet aztán a későbbi emlékműállítási hullám még dicstelenebb politikai egyneműsítő tendenciája ellenpontoz. Mintha ezt írná körül a többi fejezet: Juli és Bálint korábbi kapcsolata és újabb találkozása, hasonlóan a Magda-szálhoz, azt mutatja be, miért nem lehet egyik sem tovább folytatható viszony. Bálint apjával való kapcsolata az igazság megformálódásának pillanatáig, a múlt összeillesztésének és a kényszerű összezártságnak köszönhetően mintha fokozatosan javulna, hogy aztán ismét semmivé váljon. Ahogy Tuba, a kiismerhetetlen, a megbántott, a leskelődő „barát” sem lesz már az, aki lehetett volna: eltűnik, hogy aztán végzetéről Bálint közvetve értesüljön.

A sok szempontú „időregény” történetmesélése a regény többi részében némileg egyenetlen, és bár a szöveg líraira hangolt, szóválasztása nem minden esetben szerencsés. A történet széttörése viszont jó ötlet, bár a regény végén nem a konkrét felismerés és a szálak összefűzése, hanem a narrációnak az első fejezethez visszaírása volt rám nagyobb hatással.

A több szálon futó történet összességében érdekesen veti fel a kérdést, hogy mit veszítünk és mit nyerünk az idővel. Szerencsére a regény nem rajzol túl didaktikus utat. Megmarad a keresésnél, a bizonytalanságnál, a leleplezés eseteit nem emeli egy kálvária stációivá, sem egy fejlődésregény meghatározó pontjaivá. Mesél és megállapít. Azt, hogy mivé nem lettünk. De eközben mégiscsak azt állítja – minden kudarc, elfelejtett és félreállított vagy meg nem élt lehetőség ellenére - lettünk, lehetünk, és leszünk valakivé. Még ha ez a kép, amit arról rajzol, hogy mivé, nem is túl szívderítő.

 

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Magvető, Bp., 2019. 539 oldal, 3999 Ft


 

Főoldal

2019. október 30.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Több száz program a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásáronSzerkesztőségi információDarvasi László és a Magyar sellő BékéscsabánKonferenciával emlékeznek Oláh Jánosra a PIM-ben
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Szálinger Balázs: A siriusiakHodossy Gyula verseiLackfi János: A húsvirág zsoltáraSzékely Csaba Ady Endre-paródiái
Prózák
Tóth László: A fiatalember csúcsformábanDragomán György: Vulkánvizes lágytojásZombimedvék támadtak a migráns selyemfiúkraTemesi Ferenc: Méretségi vizsla
Kritikák
Kínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújraHideg bűnök - Székely Csaba: IdegenekA tömeg- és a bolytársadalom veszélyei
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA