Vass Edit
«…mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol
volt..."»
Amikor egy temetőben járok, mindig hiányérzet marad bennem. Látom a sírkövekre felírva az elhunyt születési és halálozási dátumát, hogy kinek-mennyi idő adatott, de ezek pusztán csak számok arc és történet nélkül, holott az az ember is úgy élt, szeretett vagy zokogott, mint bárki a most élők közül. Már Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című költeményében megjelenik az a probléma, hogy a halál bizonyos szempontból fikcionálja az életet, hiszen az elhunytról már csak úgy tudunk beszélni, mint egy történet hőséről. Borsodi L. László: Szétszórt némaság című, tizedik kötetében erre láthatunk szép példát, hiszen a filigrán kis mű tulajdonképpen sírfeliratok gyűjteménye. A szerző a könyv egyik mottóját Kosztolányitól kölcsönzi, s ez az idézet egyfajta célkitűzésként is értelmezhető: valóra bűvölni azokat, akik már nincsenek az élők sorában. Meséket sző az író a nagyszülőkről, a dédszülőkről, és így tovább egészen a szépapákig, szépanyákig, a hiány, a nincs könyörtelenségének ellenpontozásaként. Ám nemcsak rokonok, hanem barátok, ismerősök, mesterek teszik teljessé az elhunyt hozzátartozók körét, akiknek történetei egyszerre valósak és fiktívek. Bár időben és térben nagyokat ugrunk, az origó mindvégig az elbeszélő marad, akihez a sírfeliratok alanyai közvetve vagy közvetlenül kapcsolódnak.
A kötet első három fejezete tartalmazza a rokonok sírfeliratait: az Öt szarkofág a nagyszülőket eleveníti meg, a Csont a csonthoz/lélekhez a lélek a dédszülők történeteit meséli el, a könyv címét is adó Szétszórt némaság pedig az ükapáknak, ükanyáknak, majd végül a szépszülőknek állít szavakból síremléket. Az első fejezetben az emlék, a visszaemlékezés dominál. A nagymamák esetében gyermeki nézőpont érvényesül, az elbeszélő úgy ábrázolja őket, mintha ők lennének minden titkos tudás birtokosai: a gyógyítás mesterei, a finom házikenyér vagy a madártej illatának gazdái. Közös emlékek híján a nagyapákról szóló szövegek kapcsán inkább távolságtartás érezhető. A korai halál éppoly megközelíthetetlené teszi az egyik nagyapát, mint a feldolgozatlan traumák a másikat. A második és a harmadik fejezetben már szétválaszthatatlan a fikció a valóságtól, a levéltári adatok hiányát kitölti a fantázia, és ezt az elbeszélői hangot akkor is sikerül Borsodi L. Lászlónak megtartania, amikor elméletileg az emlékezés tölthetné ki az űrt. Talán a kötet legerősebb része ez a kettő, az elbeszélői nézőpont következetesen egységes, a szöveg sűrített és sodró. Emiatt a három fejezet miatt akár családtörténetként is olvasható ez a könyv, habár a következő fejezetek kitágítják a Szétszórt némaságot egy szubjektív Erdély-történetté.
A negyedik részben az elbeszélő ferences rendi szerzetesekre emlékszik vissza, akikre tanítókként, mesterekként tekint. Az erős vallásosság már az előző fejezeteket is át- és átszőtte, mint az élet, a mindennapok része vagy mint viszonyítási pont, ám a szerzetesek kriptája olyan ferenceseket őriz, akik helytállásról, kitartásról, emberségről adtak tanúbizonyságot Ceaușescu kormányzása alatt és után. Áhítat szövi át ezeket a szövegeket, amely nem feltétlenül vallási áhítat, hanem inkább gyermeki, ennek következtében a látásmód erősen szubjektív. Ennek ellenére Borsodi L. László bámulatosan teremti meg az egyensúlyt a szent és a profán között, egyáltalán nem misztifikálja túl a könyvben szereplő a szerzeteseket, miközben a hiánnyal, a kihagyással mégis misztikus árnyalatot ad a szövegeknek. Ebben a részben az író változatos szerkesztésmódot alkalmaz: a Csuhában, priccses nadrágban című szövegben kérdéseket halmoz, a Fekete-fehér fényképek, illetve a Fényben csendben egyes szám első személyű elbeszélője esetében pedig szerepjátékról beszélhetünk. Az ötödik és a hatodik rész barátok, ismerősök sífeliratait tartalmazza. Borsodi L. László tűpontos vonásokkal rajzol meg egy-egy karaktert és a hozzá kapcsolódó életet, némelyik szövegre nekrológként is tekinthetnénk. Az elbeszélői hang a személyes érintettség ellenére fegyelmezett, visszafogott marad, egyfajta eltartás érezhető a szövegeken, ahogy az életre a halál felől néz az emlékező narrátor. A kötetet záró Testamentum írásjelekkel és számokkal kitöltött, ám tulajdonképpen mégis egy üresen hagyott oldal, amelynek nincs lezárása, és nem beszélhető el ugyanabból a pozícióból és hozzáállással, ahogy a többi szöveg.
A Szétszórt némaság sírfeliratai egy-egy mikrokozmoszt alkotnak, kihagyásaikkal is teljesek. A köteten érezhető a tudatos komponálás, a kulcsszóként ismétlődő néma, némaság, csend, csont, szétszórt szavakkal Borsodi L. László erős kohéziót teremt, miközben szövegösszefüggést érvényesít a hiánnyal is, a megválaszolatlanul hagyott kérdésekkel. Nem hinném, hogy érdemes ezeket a sírfeliratokat egy bizonyos műfaji kategóriába erőltetni, hiszen a szövegekre a líraiság és a prózaiság egyszerre jellemző. A kötet intertextualitása, képszerűsége, filozofikus, elvont fogalmisága lírai világot teremt, miközben az elbeszélői én prózaivá teszi a szöveget. A szerző egy egészen egyedi és sajátos szólamot, hangvételt és kifejezésmódot talált ehhez a kötetéhez, amelynek aligha akad párja. A könyv ajánlója Edgar Lee Masters: A Spoon River-i holtak című művét jelöli meg előzményként, továbbá erre a könyvre maga a szerző is utal a Sírkő, égi szesz című szövegben, ám a Szétszórt némaság a narrátor emlékező pozíciója miatt sokkal személyesebb hangvételű alkotás.
Borsodi L. László: Szétszórt némaság, Erdélyi Híradó Kiadó Kolozsvár, Fiatal Írók Szövetsége, 2018., 128 oldal, 2600 Ft
