Timár Krisztina
Hálás-hálátlan szatíra
Kal Pintér Mihály: Atyavilág
Szatírát írni hálás feladat is, hálátlan is.
Hálás feladat, mert nevetni mindenki szeret. Ha ráadásul az ember kárvallottja is azoknak a társadalmi problémáknak, amelyeket a szatíra kifiguráz, akkor nemcsak a poénnak örül, hanem annak is, hogy valaki kimondja helyette azt, ami neki fáj. Ráadásul úgy, hogy egyúttal ki is nevetteti a probléma okozóját, segít az embernek fölébe emelkedni, mintegy megsemmisíti. Ez a szatíra feladata évszázadok óta, erre találták ki. Egyúttal azonban hálátlan feladat is. A szatírák ugyanis, éppen azért, mert társadalmi problémákat nevettetnek ki, nagyon hamar avulnak. Mihelyt a probléma megszűnik, vagy újak váltják föl, a közönség nem érti többé, min kellene nevetnie. Ha pedig „magyarázzák a viccet”, azzal köztudottan végképp megölik.
Kivétel, ha a szatíra elvont.
Ha egy szatirikus regény olyan kitalált világot épít fel, amely úgy utal konkrét problémákra, hogy közben jelképessé válik minden helyszíne, szereplője, cselekményeleme. Jelképessé, tehát általánosíthatóvá. Így már nemcsak konkrét problémákról szól, hanem általános emberi hibákról vagy bűnökről is.
Nem tudom, mit fog jelenteni Kal Pintér Mihály regénye az olvasók számára húsz, harminc, ötven év múlva. Azt viszont tudom, hogy az ilyen szatírák szoktak fennmaradni.
A jelképrendszer, amelyet használ, egy kétezer éves intézményhez, a keresztény egyházhoz kötődik. Szereplői papok (legalábbis a legtöbben annak vallják/képzelik magukat), helyszíne a fiktív Papváros, cselekménye pedig a Megváltóra való várakozás köré épül. A Megváltó az a középpont, amelyhez minden szereplőnek így vagy úgy viszonyulnia kell. Az, hogy hogyan viszonyul hozzá – például őszintén várja-e vagy képmutatásból –, már önmagában megmutatja, mennyire értékes vagy értéktelen jellem. Az utóbbiból elég sok van. Ők azok, akik a regénybeli túlkapásokat, visszaéléseket, atrocitásokat (és baklövéseket) elkövetik, őket nevetteti ki a regény szatirikus humora. Az előbbiek lényegesen kevesebben vannak; az ő sorsuk jóval szomorúbb, és a nevetés is, ha egyáltalán kötődik hozzájuk, szomorú nevetés.
A föntiekből már nyilvánvaló, hogy a regény semmilyen értelemben nem valláskritika. Nemcsak azért, mert a helyszín nyilvánvalóan jelképes. Ha csak ennyi távolítaná el a valláskritikától, ha csak „máz” volna rajta a keresztény eredetű jelképiség, akkor nem működne, egyszerűbben szólva rossz regény volna. A jelképiség azonban itt nem puszta csomagolás, a regény tehát működik, elvont szinten még jobban is, mint hogyha a konkrét problémákra való utalásokat nézem. Azért sem tekinthető valláskritikus, „kereszténység-ellenes” műnek, mert egyértelmű eszközökkel sugallja, hogy nem azok a vallás igazi követői, akik kiabálva vallják magukat igaziaknak, miközben szörnyű károkat okoznak embertársaiknak is, maguknak is. Létezik azért a regényben igazság, amelynek nem tudnak ártani. Hosszú távon még a képviselőinek sem. Legalábbis úgy tűnik – az igazság ugyanis nemcsak létezik, hanem rejtőzködik is, ahogyan az igazság cselekedetei is. A regény első felében ezért gondolkodás nélkül keresztény könyvnek neveztem volna a szöveget, a második felében viszont már támadtak halvány kételyeim, ahogyan egyre nyomasztóbbá, hátborzongatóbbá vált a regény, egyre feketébbé és szomorúbbá a humor, egyre távolibbá és rejtőzködőbbé a megváltás. Ezt a kérdést itt és most nem is merem megpróbálni eldönteni.
Ha van a regénynek hibája, az különös módon tulajdonképpen abból következik, amitől működik a regény: az elvontságából. A szereplők is jelképesek, ebből következően pedig kétdimenziósak: vannak jók és vannak gonoszok. Ez viszont nem egyeztethető össze azzal, hogy a regény közben konkrét társadalmi problémákra is utal. Egy fiktív, jelképes világban létezhet tisztán értékes és tisztán értéktelen ember is, társadalmi réteg is, de a mi világunkban nem. Az, hogy a regény kizárólag értékesként vagy értéktelenként utal egy-egy felismerhető embercsoport összes tagjára, az adott esetben hiba is lehet, a regény hatása ellen is dolgozhat. Szerencse, hogy ez ritkán következik be.
A regény humorára érdemes külön figyelmet fordítani. Elismerést érdemelnek a szó-lelemények, amelyekben visszahallatszanak a mindennap hallott divatos kifejezések, ugyanakkor a lelemények eléggé el is távolodnak ezektől a divatos kifejezésektől ahhoz, hogy ők maguk hozzájáruljanak a regény jelképességéhez. Ez a fajta szöveg lassú olvasást igényel, akkor fejti ki legjobban a hatását. Különösen tetszettek a regénybe illesztett fiktív „olvasói levelek”, amelyekben a szereplők a szerzőt kritizálják-pocskondiázzák. Nagyon jól sikerült ez az önmagára visszaforduló ön-kinevetés.
Azt nem mondom, hogy kedvelem a regényt. Szatírát nem azért írnak, hogy kedveljék. Azt viszont megérdemli ez a szatíra, hogy olvassák, hogy mosolyogjanak vagy sírjanak rajta, hogy beszéljenek és vitatkozzanak róla.
Kal Pintér Mihály: Atyavilág. Athenaeum, Budapest, 2019., 224 oldal, 3499 Ft
