Timár Krisztina
Szürreális felnőttmesék
Kele Fodor Ákos: A szív vége. Cigány Újmesék
Kele Fodor Ákos hiánypótló kötete számára a szerző néprajzi kutatásai olyan mitológiát, mese- és hiedelemvilágot tártak fel, amelyről a közönségnek eddig legfeljebb töredékes ismeretei lehettek. Ezeknek a cigány újmeséknek a legtöbb eleme a XIX-XX. század fordulóján még eleven volt: mítosz, amelyben hittek, monda, amelyet igaznak tartottak. Ennek mára ugyanúgy vége, mint ahogyan annak az életmódnak is, amelyben a történetek szereplőinek részük van, de a szövegek hatása nem csökkent. Azt nem tudom, mennyire sikerült a szerzőnek újraalkotnia valamiféle „elfeledett hagyománykincset” – az utószóban elmondja, milyen hosszú és elmélyült kutatásokat végzett, de azt sem tagadja, mekkora szerepet játszott a megírásban a saját kreativitása –, azt viszont tudom, hogy minden szavából süt az ábrázolt világ iránti tisztelet.
Véletlenül sem azt jelenti ez, hogy az ábrázolt világ minden elemében tökéletes volna. Az nem is férne bele a tisztelet fogalmába. Inkább a hazugság fogalmába férne bele. Egy tökéletes világ éppen annyira az előítélet terméke volna, mint az ellenkezője. Az a nézőpont pedig, amelyből ezek az újmesék íródtak, olyan emberé, aki nem ítél, sem előzőleg, sem utólag, hanem közelít. Belehelyezkedik a száz évvel ezelőtti cigány mesemondók nézőpontjába, az ő szemükkel próbál körülnézni, az ő fejükkel gondolkodni. Veszélyes pálya ez, bátraknak való.
Amit lát, az minden, csak nem harmonikus, inkább nyomasztónak mondanám. Ezekben a mesékben nem szükségszerűen győz a jó. Még együttérzést se feltétlenül kap a társaitól az a szereplő, akit az olvasó megszerethet, akinek szurkolni lehet. A társak gyakran közömbösek, olykor még ellenségesek is, a természet pedig, ha cselekvő módon részt is vesz a mesében, egyáltalán nem mindig tud (vagy éppen akar) segíteni. Ha pedig a hősnek mégis sikerül elérnie a célját, azért gyakran kegyetlenül súlyos árat fizet, és az is előfordul, hogy csak nagyon rövid ideig tart a győzelme.
Nyomasztó a látvány azért is, mert ezek a mesék nem léptetnek ki a hétköznapi világból, hogy aztán a történet végén visszaléptessenek bele. A kötetben szereplő legtöbb elbeszélő ugyanis folytonosságot feltételez a meséje és hallgatóságának a hétköznapi tapasztalatai között. Egyszerűbben szólva: mesékből mondákká válnak az elmondott történetek. Közelebbről: eredetmondákká, amelyeket az elbeszélőjük igaz történetnek tekint. Még ha nem is „hiszem el” őket a köznapi értelemben, attól még kényelmetlenül közel jönnek hozzám. Ugyanakkor talán éppen ez a vonzó ezekben a mesékben, a „közel jövés”. Nemcsak azért, mert amíg olvasom, adott esetben „igaz”-nak kell őket elfogadnom, hanem azért is, mert a főszereplők gyakran nagyon is rokonszenves nézeteket képviselnek: szeretettel fordulnak a környezetük felé, védik az életet, ésszel vagy együttműködéssel próbálják megoldani a problémákat. Így még rosszabbul esik, hogy sokszor éppen azok akadályozzák, bántják, pusztítják el őket, akiknek segíteni akarnak.
Azért vettem meg a könyvet, mert érdekel mindenféle hiedelemvilág és mitológia. Erről a műről pedig azt ígéri a szerzője egy vele készített interjúban, hogy megkísérli a maga módján rekonstruálni a százhúsz-százharminc évvel ezelőtt még a mindennapi élet részeként működő hiedelmeket és mítoszokat. Időgép híján nem tudom megítélni, mennyire sikerül neki – az utószóban ő maga is elismeri, hogy olyan hiedelmeket is belevett a mesékbe, amelyek soha nem voltak elevenek –, csak azt látom, hogy a felépített háttérvilág működik, és a maga sajátos logikája alapján működteti a meséket is. Ez nekem akkor is elég volna, ha semmi mást nem kapnék a kötettől. De kapok. Kapok tőle olyan hősöket, akik az általam ismert népmesékben legfeljebb komikus vagy rosszindulatú mellékszereplőkként szoktak felbukkanni. Itt ők kapják a főszerepeket, és derekasan meg is felelnek nekik. Akad közöttük bátor és erős, akad gyáva és rosszindulatú. Akad olyan, aki árt azoknak is, akiket kötelessége volna védelmezni, és akad olyan, aki kész feláldozni magát másokért. Akad okos és buta, szép és csúnya, tolvaj és becsületes ember. Unalmas viszont egy sincs.
Van tehát ebben a kötetben valami a népmesék (azon belül a varázsmesék és hiedelemmondák) meg a népballadák világából, a műmesék technikájából, a néprajzi munkák alaposságából. Azzal se lőnék nagyon mellé, ha képzőművészeti alkotásnak nevezném a kötetet, mert a látványa önmagában is (hátborzongató) élményt nyújt. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elfogadom az alcím „újmesék” szavát műfajmegjelölésként. Elhiszem a szerzőnek, hogy nincs jobb kifejezés, azért kellett kitalálnia egyet a saját szövegeire. Elhiszem és használom, annál is inkább, mert e nélkül a kifejezés nélkül csak azt tudom biztosan, hogy óriási élmény volt, és hogy jó párszor újra fogom még olvasni.
Külön dicséretet érdemelnek Bán Sarolta szürreális hatást keltő fotómanipulációi, amelyek archív fényképfelvételek alapján készültek, és amelyek nélkül a kiadvány nem volna az, ami. Kiválóan illeszkednek a mesék kísérteties-hátborzongató világához, ugyanolyan „veszélyesen közel jönnek”, mint a mesék. A háttér mindenütt éjszakai, alig néhány fényforrás világít rajtuk, az is inkább elmosódóvá teszi a formákat, mint hogy kiemelje őket. Ember és állat, élőlény és tárgy változik át egymásba a képeken. A lapok szegélye fekete, a címek is sötét oldalakon világos betűkkel szerepelnek, csak maguk a mesék nyomódtak fehér papírra feketével. Ettől olyanná válik a könyv, mint egy doboz, különösen, ha az olvasó – mint én szoktam – szereti leszedni a papírborítót a könyvéről, míg olvassa, nehogy baja essen.
Kele Fodor Ákos: A szív vége. Cigány Újmesék, Tea, Budapest, 2018., 266 oldal, 5900 Ft, Bán Sarolta illusztrációival
