Vass Edit
Mert valakinek muszáj…
Miközben olvastam Darvasi László regényét, a Taligást, magam is úton voltam, emiatt nem is tudok úgy tekinteni erre az alkotásra, mint egy könyvre, inkább úgy, mint egy mesebeli utazás élményére. Két éve úgy harangozták be a regényt, hogy az 1728-29-es boszorkánypereket dolgozza fel, ám ez csak részben igaz. A részletek, amelyeket előre megjelentetett különböző folyóiratokban, már a szegedi eseményekhez kapcsolódtak, de azokat inkább csak háttérnek, díszletnek használta fel az író egy nagyszabású ars poeticához/önvallomáshoz, ahol a könyv maga az ember, valamint a szerelem és a szépség az egyetlen érték, amit érdemes megmenteni. Hogy miért a szépség, és nem a könyvek? Erre nem ad választ Darvasi, csak sejteti, hogy ezek a leírt szóhoz képest mulandóbbak és törékenyebbek. A könyv reprodukálható, a leírt szó megmarad, a szépség és a szerelem egyszeri – akár egy táncmozdulat.
Természetesen ha az olvasó a szegedi boszorkányperről szeretne átfogó és a realitáshoz közeli képet kapni eme néhány száz év távlatából, akkor talán csalódni fog, Darvasi mesét szőtt a valós tények köré, ahogy Taligás fantáziája is kiszínezi a „valóságot”. Viszont a boszorkányüldözés aljas koreográfiájának minden egyes elemét megtalálhatjuk benne: a bűnbakkeresés metodikájától kezdve az „ellenséggyártáson” keresztül a hőzöngő kedélyeket lenyugtató végső nagy ceremóniáig. Az 1728-29-es szegedi eset leginkább azért volt nevezetes, mert egyszerre 12 embert égettek el elevenen, és ez példátlanul soknak számított abban az időben. Három-négyévenként az akkori Magyarország területén még a legkisebb városokban is folytattak hasonló pereket, de ennél jóval kevesebb, átlagosan két-három nő ellen indítottak eljárást, és nem mindegyik végződött máglyahalállal. Szegeden sajnos ezek az emberek sokkal inkább a kiszámíthatatlan politikai széljárás áldozatai voltak, mintsem boszorkányok, ezt pedig nagyon mértéktartóan kezeli Darvasi, a narrátori pozícióból adódóan pedig a részvét hangja szólal meg benne az ártatlanok meghurcolása miatt. A máglyákat a ma is Boszorkányszigetként ismert helyszínen állították fel, ami a XVIII. században a szegediek szerint igazi sziget volt, csak az évszázadok folyamán feltöltődött, s ma már ártér.
A könyv elbeszélője Taligás, a szóhordó, az olvasó az ő tudatán keresztül átmosva követheti végig az eseményeket. Egy vándor könyvkereskedő, aki mindig Bécsbe tér vissza szerelméhez, Paulinához, illetve a legfontosabb megbízásokat is ott kapja Wolzbein titkos tanácsostól. Taligás önmagát több helyen is meghatározza, leginkább a regény elején találunk ilyen énközléseket: „Nem kívánom helyrebillenteni a kizökkent időt, nem hirdetek a sárban fürdőző világi nyomorúság helyett egy másik, derűsebb életet. Fogalmam sincsen, arra születtem-e, hogy hordjam és cipeljem a szót, mások imáit és átkait, fecsegését és sötétbe boruló látomásait, hogy egyik balsorsú vidékről a másik felé nyikorogjak. Lehet-e ilyesmire születni? Az ember tenni kezdi a dolgát, dadogja és ordítozza a szót, csöppet sem csodálkozik magán, úgy érzi, csinálta ezt már a csinálás előtt is. (…) Minél több szóval lesz dolga, minél többet suttog vagy olvas el, minél többet kiált vagy sír el, annál inkább lesz rajta úr a félelem.” (30. o.) „Már fiatalon sokszor gondoltam arra, testhezálló feladat lenne nekem, hogy mondatokkal vándoroljak. (…) Sokat tévedek. Eltévesztem az időt, a helyet, a nevet. Azt hiszem, csak a félelmet nem tévesztem el. Vagy ő nem téveszt el engem.” (53. o.) Felmerülhet a kérdés, hogy mi a szerepe ennek a gyakori önmeghatározásnak? Taligás nem egyszerű könyvkereskedő, a regény ideje alatt például egyetlen valamirevaló könyvet sem ad el. Taligás szaval: Shakespeare-t, Villont, Janus Pannoniust, inkább hangoztatja, közvetíti a szót, mintsem árulja.
Ahogy pedig a fenti idézetekből is kitűnik, ehhez a mesterséghez szinte állandó jelleggel kapcsolja Darvasi a testetlen félelem visszatérő motívumát. Az egész regény kulcsszava is a félelem lehetne, ezt a szót járja körbe és körbe, miközben Taligás Paulinát így nyugtatja, mikor a szavak jelentéséről beszélgetnek: „Ne bánja, ne félje az ő furfangos elméjét. Ne féljen magától. Ne féljen senkitől.” (53. o.) Mindeközben Taligás egyfolytában fél. Érdekes, hogy Darvasi erre az érzésre nem használ semmilyen fokozó vagy rokon értelmű kifejezést a regényben, mintha ezt másképp nem is lehetne megnevezni. A könyv végén pedig állító és tagadó mondatok követik egymást, majd csak egy „F” – mintha nem múlna. Ha meg tudjuk nevezni a dolgokat, már birtokoljuk is őket, illetve hatalmunk lehet felettük. Nekem azt sejteti, hogy így akar Taligás uralkodni azon a testetlen félelmen, ami „mint valami párnára, a szívére hajtotta a fejét”.
Megtaláljuk a könyvben Darvasi torzszülötteit és törpéit, hasonlóan a Könnymutatványosok különös alakjaihoz, sőt a kék cseppes szekér is feltűnik egy helyen. Természetesen mindezt Taligás tudatán keresztül, tehát a szereplőket az ő szűrőjén át látjuk. Johannát és Juliust, akik a természet alkotta szépség megtestesítői – szerelmük nélkülözi a testiség minden formáját. Mindeközben Taligás hús-vér figuraként eszik-iszik-közösül Paulinával, az ő szerelmük igazán emberi-hétköznapi jelenetekből áll össze. Érdekes ellenpontozás az is, hogy Taligás, Paulina, Barbara Strozzi egyfolytában beszél, miközben Johanna a táncmozdulataival fejezi ki magát, Julius pedig, siketnéma lévén, hallgat. Taligás azt a megbízatást kapja Wolzbein tanácsostól, hogy kísérje el Juliust Szegedre, hogy ott megtalálhassa Johannát. Az igazi bábjátékos viszont Róth, a püspöki titkár, a költő, aki a saját halhatatlanságát kívánta volna megvásárolni az ártatlanok halálával, de terve az emberi kicsinyesség és aljasság miatt romba dől, ahogy az emelvény is, ahonnan a máglyán égőket nézi. Róth kezében futnak össze a szálak, ám végül a kegyelmet is ő adja meg Taligásnak és a szerelmeseknek.
Azok a könyvek, amelyekkel Taligás Szegedre érkezett, elégnek, ahogy az ártatlan áldozatok is, és a főhős azzal a taligával menti ki a városból Johannát és Juliust, amelyen korábban soha nem szállított embert. A könyv elégetése ismétlődő motívum a regényben, hiszen Taligás egyszer azokból rakott tüzet, hogy megmeneküljön a fagyhaláltól. „Barbara, gondoljon arra, hogy minden nyitott könyv egy ember” – mondja kedvenc kis torzszülöttének. (125. o.) Ezáltal Darvasi egyenlőségjelet tesz az ember és a könyv között, amit aztán a zárójelenetnél egyértelműsít: ember és könyv egyszerre ég a szegedi máglyákon. A könyv a történet, a történeteket pedig emberek írják, mondják, ahogy Taligás is mesélője a szegedi eseményeknek. Erre utal a 16. századi Ramelli-találmány is, a könyvkerék: „… hol ebbe, hol abba olvashat bele, hogy végül megértse az emberek történetét.” (125. o.) És Barbarával mondatja ki Darvasi: „Hát nem azt tartjuk a történet legfőbb erényének, hogy van ok miért előadni, s hogy az ok sokféle lehet, a kacagást vagy a bánatot előhívó, az istent kereső, a félelmet legyőzendő, az most mindegy.” (125. o.) Majd a regény végén a szegedi Baka István szavait veszi kölcsön, aki nem mellesleg a szerepjáték-költészet egyik megújítója volt. Ezért gondolom azt, hogy Taligás eszköz Darvasi számára ars poeticájának megfogalmazásához. S hogy mire ez a történet és ez a szerep? Arra, amire a taliga: mert valakinek muszáj átvinnie, átmenekítenie a szerelmet és a szépséget a túlsó partra.
Darvasi László: Taligás, Magvető Kiadó, 2016. 332 oldal, 3490 Ft
