Limpár Ildikó
Gyilkolhat-e a Művészet?
Gyilkolhat-e a Művészet? E kérdésbe burkolható az a vizsgálódás, ami Orhan Pamuk könyve, A nevem Piros központi témáját adja. Mert a regény cselekményét egy gyilkosság hozza mozgásba, és bizony az elsődleges kérdés a cselekmény szintjén az, hogy mi a neve a gyilkosnak. Igazi posztmodern fikció Pamuk regénye: az egyenes cselekményvezetés számos szereplő belső monológjából áll össze, és a mozaikszerű narráció folyamatosan dolgoztatja az olvasót, aki próbál rájönni a gyilkos nevére, holott a bűnös mindent megtesz, hogy ne fedje fel magát. Közben pedig Pamuk jót röhög a markába, hiszen a könyv borítóján ott a megoldás: a nevem Piros, kiabálja a könyv. És így igaz. A gyilkos neve Piros, mert a piros nem csupán a vér színe, hanem a vörös tintáé, a török miniátorok értékes munkaeszközéé is. Ez a könyv ugyanis elsősorban nem a gyilkosságról szól, hanem a Művészetről, melyet Pamuk ezúttal a XVI. századi török miniatúrafestészeten keresztül tárgyal.
A gyilkosság összefügg a művészettel: a cselekmény idején művészeti válság avagy művészeti reform küszöbén áll a miniatúrafestés. Hogy melyik a legitim meghatározás, az nézőpont kérdése, és mivel a karakterek nem képviselnek egységes álláspontot, adott a konfliktushelyzet, adott a feladat (egy új, egy egészen különleges könyv elkészítése) – és adott a következmény: a művészet nevében elkövetett gyilkosság.
Ebben a könyvben azonban minden művészet, így hamar rájövünk, hogy amikor Pamuk a miniátorok munkájáról elmélkedik, akkor valójában könyvekről, történetekről mesél, mert a miniátorok által klasszikus felfogásban festett kép mindig egy történet része. Így lehetséges, hogy Pamuk könyve valójában Történetek könyve, Könyvek könyve, karakterei pedig nem is monologizálnak, hanem történetet mesélnek, ki-kiszólva az olvasóhoz, hogy mindig tudatában legyünk annak, amit olvasunk, konstruált sztori. Mindenkinek van története, és a megszólalásokon belül is történetekkel világítják meg saját nézeteiket a szereplők. Ez a szerkezet, valamint a meggyőződés, miszerint a mesemondás legyőzheti a halált (vagy legalábbis megtalálhatja azt, aki felelős a halálért), illetve a másik oldalról, hogy megszolgálható vele az életben maradás, Az Ezeregyéjszaka meséivel rokonítja Pamuk regényét. Csakhogy a történetmesélés valójában nem elkerüli a tragédiát, hanem táplálkozik belőle; ugyanakkor az is igaz, hogy a történetmesélés, ha az egyúttal a történetté válás, valóban legyőzi a halált: látunk karaktereket meghalni, és halljuk hangjukat még a halálon túl is. Olyannyira, hogy halljuk időnként műalkotások hangját is: képes beszélni a megfestett fa, a ló, vagy a sátán – hiszen minden egy történet része. És egy idő után ráébredünk, hogy a történetet alakító személyek is azért képesek megszólalni, mesélni, mert egy történet részei: más karakterek egy régen ismert történetben látják őket (jellemzően egy illusztrált történetben, így a valóság egyszerre lesz egy régi történet és egy régi kép része), az olvasó pedig Pamuk regényének történetében. Ez a szerkezet a ciklikusságon alapul, kilépteti a történetet a történelmi időből, és belerángatja azt a mitikus időbe. Az ismétlődő motívumok mitikussá teszik azt, ami egyedinek indult – és megkérdezik újra meg újra, hogy mitől lesz művészet a művészet: az teszi-e naggyá a művészt, hogy tökéletesen el tud rejtőzni az alkotása mögé, vagy az, ha egyedit alkot, stílust alakít ki, és ezért neve elrejthetetlen marad?
A nevem Piros, súgja erre a könyv. Egyszerre enigmatikus és paradox: ott a név, de a lényeg a vörös tinta, a műalkotás. (És persze a játékosság: ott a borítón az alkotó neve, naná! De ott van az is, hogy „A nevem Piros.” Vajon az alkotó egy az alkotással? Lehetséges volna, hogy van neve, és mégis feloldódott a történetében? És ha igen, ha a történet részévé vált, akkor ugye fityiszt mutat Barthes-nak, és eléri, hogy újragondoljuk, amit Barthes a szerző haláláról írt? Ugye ezen is gondolkodunk, amikor az Orhan nevű szereplőt látjuk-halljuk?)
(Orhan Pamuk: A nevem Piros, Helikon, 2017.)
