Olvasónapló

 

A_nevem_Piros.jpg

Limpár Ildikó

 Gyilkolhat-e a Művészet?

 

Gyilkolhat-e a Művészet? E kérdésbe burkolható az a vizsgálódás, ami Orhan Pamuk könyve, A nevem Piros központi témáját adja. Mert a regény cselekményét egy gyilkosság hozza mozgásba, és bizony az elsődleges kérdés a cselekmény szintjén az, hogy mi a neve a gyilkosnak. Igazi posztmodern fikció Pamuk regénye: az egyenes cselekményvezetés számos szereplő belső monológjából áll össze, és a mozaikszerű narráció folyamatosan dolgoztatja az olvasót, aki próbál rájönni a gyilkos nevére, holott a bűnös mindent megtesz, hogy ne fedje fel magát. Közben pedig Pamuk jót röhög a markába, hiszen a könyv borítóján ott a megoldás: a nevem Piros, kiabálja a könyv. És így igaz. A gyilkos neve Piros, mert a piros nem csupán a vér színe, hanem a vörös tintáé, a török miniátorok értékes munkaeszközéé is. Ez a könyv ugyanis elsősorban nem a gyilkosságról szól, hanem a Művészetről, melyet Pamuk ezúttal a XVI. századi török miniatúrafestészeten keresztül tárgyal.

A gyilkosság összefügg a művészettel: a cselekmény idején művészeti válság avagy művészeti reform küszöbén áll a miniatúrafestés. Hogy melyik a legitim meghatározás, az nézőpont kérdése, és mivel a karakterek nem képviselnek egységes álláspontot, adott a konfliktushelyzet, adott a feladat (egy új, egy egészen különleges könyv elkészítése) – és adott a következmény: a művészet nevében elkövetett gyilkosság.

Ebben a könyvben azonban minden művészet, így hamar rájövünk, hogy amikor Pamuk a miniátorok munkájáról elmélkedik, akkor valójában könyvekről, történetekről mesél, mert a miniátorok által klasszikus felfogásban festett kép mindig egy történet része. Így lehetséges, hogy Pamuk könyve valójában Történetek könyve, Könyvek könyve, karakterei pedig nem is monologizálnak, hanem történetet mesélnek, ki-kiszólva az olvasóhoz, hogy mindig tudatában legyünk annak, amit olvasunk, konstruált sztori. Mindenkinek van története, és a megszólalásokon belül is történetekkel világítják meg saját nézeteiket a szereplők. Ez a szerkezet, valamint a meggyőződés, miszerint a mesemondás legyőzheti a halált (vagy legalábbis megtalálhatja azt, aki felelős a halálért), illetve a másik oldalról, hogy megszolgálható vele az életben maradás, Az Ezeregyéjszaka meséivel rokonítja Pamuk regényét. Csakhogy a történetmesélés valójában nem elkerüli a tragédiát, hanem táplálkozik belőle; ugyanakkor az is igaz, hogy a történetmesélés, ha az egyúttal a történetté válás, valóban legyőzi a halált: látunk karaktereket meghalni, és halljuk hangjukat még a halálon túl is. Olyannyira, hogy halljuk időnként műalkotások hangját is: képes beszélni a megfestett fa, a ló, vagy a sátán – hiszen minden egy történet része. És egy idő után ráébredünk, hogy a történetet alakító személyek is azért képesek megszólalni, mesélni, mert egy történet részei: más karakterek egy régen ismert történetben látják őket (jellemzően egy illusztrált történetben, így a valóság egyszerre lesz egy régi történet és egy régi kép része), az olvasó pedig Pamuk regényének történetében. Ez a szerkezet a ciklikusságon alapul, kilépteti a történetet a történelmi időből, és belerángatja azt a mitikus időbe. Az ismétlődő motívumok mitikussá teszik azt, ami egyedinek indult – és megkérdezik újra meg újra, hogy mitől lesz művészet a művészet: az teszi-e naggyá a művészt, hogy tökéletesen el tud rejtőzni az alkotása mögé, vagy az, ha egyedit alkot, stílust alakít ki, és ezért neve elrejthetetlen marad?

A nevem Piros, súgja erre a könyv. Egyszerre enigmatikus és paradox: ott a név, de a lényeg a vörös tinta, a műalkotás. (És persze a játékosság: ott a borítón az alkotó neve, naná! De ott van az is, hogy „A nevem Piros.” Vajon az alkotó egy az alkotással? Lehetséges volna, hogy van neve, és mégis feloldódott a történetében? És ha igen, ha a történet részévé vált, akkor ugye fityiszt mutat Barthes-nak, és eléri, hogy újragondoljuk, amit Barthes a szerző haláláról írt? Ugye ezen is gondolkodunk, amikor az Orhan nevű szereplőt látjuk-halljuk?)

 (Orhan Pamuk: A nevem Piros, Helikon, 2017.)


 

Főoldal

2017. december 17.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA