Ványai Fehér József
Az Áchim L. András utcai fiúk
Dányi László könyve Zsiros Gézáról
Zsiros Géza. Van, aki e nevet nem ismeri? Furcsa, látszólagos ellentmondás, de napjainkban a kérdésfeltevés ellentettje is igaz lehet: van, aki e nevet még ismeri?
Utóbbiak kedvéért írom le, hogy Zsiros Géza a rendszerváltás utáni első magyar parlament mezőgazdasági bizottságának elnöke volt, de személye szimbolikus értelemben többet jelentett ennél, afféle nadrágos parasztvezérnek tartották. Kétségtelen, utólag letagadhatatlan tény, hogy az akkor fölényben lévő balliberális sajtó mumust csinált belőle, egy filmes például A keresztapa címet adta Zsiros Gézáról készült művének. Közéleti jelentőségét az adja az agrárvilágban valóban otthonosan mozgó embernek, hogy évekig sikerrel egyensúlyozott Torgyán József és a koalíciós kormányt uraló MDF-esek között, aztán eltűnt a politikából. Részben maga választotta a felszívódást mint lelépési technikát, részben kiszorították a hatalomból – a politikai elit egyik oldalának sem volt már szüksége önjelölt vagy megválasztott Dózsákra és Áchimokra, vagy ezek ironikus utánzataira, és ma sincs. A kilencvenes évek második felében többször elterjedt a híre, hogy Zsiros újra ringbe száll, választáson méreti meg magát, aztán nem adták le időben a kopogtatócédulákat, vagy a határidőkből futottak ki – a szálak mozgatói nyilván tudták, mit miért tesznek, pontosabban mit miért nem. Ma Zsiros Gáza visszakért és visszakapott családi birtokon gazdálkodik Kunágotán, és meglehetős csöndben van, már ami a közéleti aktivitást illeti. Hébe-hóba keresi fel valami újságíró-féle, bár a felvett anyag akkor sem uralja a hírcsatornákat.
Nos, ezt a közömbösséget, közönyt próbálja most száműzni, érdekessé tenni Dányi László Zsiros Gézáról írott, Az Áchim L. András utcai fiúk című könyvével. Az ötszáz oldalas kiadvány gazdag képanyagával a mezőgazdaság és a politikai közélet iránt érdeklődők élvezetes olvasmánya lehet, amely hiánypótló módon és összefoglalóan mutat rá arra, mi történt az elmúlt három évtizedben a szektorban és körülötte. Hogy a terjedelmes összeállítás miként értékeli a sziszifuszi gazdasági átalakítást, abban már a mottó eligazít: „Kárpótlási törvény – történelmi lóvátétel”.
A könyv címe annyiban szorul magyarázatra, hogy – nincsenek véletlenek? – Zsiros Géza békéscsabai lakóháza az Áchim L. András utcában található, ahol egykor a híres parasztvezér otthona is állt, aki 1906-ban alapította meg a Magyarországi Független Szocialista Parasztpártot. Áchimot Csabán csak nás Ondrisnak szólították, ő is képviselőségig vitte, végzetes vitája a Bajcsy-testvérekkel ismert, Ady látogatta, és nem akart úr lenni. Dányi a címben azért használ többes számot, mert a megyeszékhelyen Zsiros Gézán kívül mások is szorosan kötődnek a történelmi levegőt árasztó közterülethez.
A műben a szerző felvázolja Zsiros Géza családjának történetét, amely fájdalmas motívumokkal tarkított. A politikus apját például kuláklistára tették, elhurcolták és szó szerint ketrecbe zárva mutogatták az ávósok. Dányi alapos munkát végzett a sajtódokumentumok összeállításánál, de érdekesen merül el az ötvenes, hatvanas évek világában, s találja meg az összefüggést az ötvenhatos forradalom emlékei és a következmények között. Figyelemre méltó adalékokat közöl a Kádár-rendszer végéből, s talál rá a Fekete Jánostól a vörösbárókig, zöldbárókig vezető csapásra. A legterjedelmesebb összeállítás mégis a főszereplő működésének idejéről, a kilencvenes évek elejéről szól, a kárpótlás anomáliáiról, az elodázott reprivatizációról, illegális földfoglalásokról és a veszett fejsze nyeléről, besúgókról, bírákról, balekokról. Dányi érdeme, hogy tanulmányszerűen szerkeszti egybe a törzsanyaggal a földtörvény- és tulajdoni kárpótlási törvény-vitákat, melyek 1989 és1991 között zajlottak a magyar Országgyűlésben.
Két momentum a könyvből továbbgondolásra késztet. Zsiros Géza a reprivatizáció híve (volt), vagyis a visszatérést szorgalmazta az 1947-es tulajdonviszonyokhoz. Ő és családja szempontjából ez érthető, ráadásul rajtuk kívül is akadt még jó néhány família, amely így gondolta. Hadd tegyem gyorsan hozzá: szerintem a magyar történelem egyik legnagyobb igazságtalansága volt az erőszakos államosítás, a magántulajdonok bolsevista elvétele, és hát a szocialista mezőgazdaságért sem hullajtanék krokodilkönnyeket, bár a rendszer keretei és korlátai között kihozták belőle, amit lehetett, nem beszélve a vidéki népesség foglalkoztatásáról. Azonban 1947-től 1990-ig eltelt közel négy és fél évtized, két szűk emberöltő, s már nem lehetett úgy visszatérni a régihez, mint ahogy abbahagyták. A gazdák gyermekei, unokái nem tudták volna ott folytatni, ahol őseik kényszerből befejezték, és zömük nem is akarta. Másfelől az állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben felhalmozott szaktudást kár lett volna – fürdővízzel a gyermeket – kidobni az ablakon. Nem sajnálom az egykori tsz-vezetőket, mert a gazdasági társaságokban megtalálták a módját, hogy az átmentett vagyon a saját kezükben összpontosuljon. Reprivatizáció helyett egyfajta vegyes (mező)gazdálkodás jött létre: maradtak szövetkezetek és állami gazdaságok, káefték alakultak és kárpótlást csináltak, és így tovább – hogy ez mennyire sikerült, nem mennék bele, nem ez a témám. Felfogásom szerint egy új földosztás és igazságos vagyonelosztás jobb lett volna, párhuzamosan a még hangsúlyosabb kárpótlással. Így éppen azt az embert nem hozták helyzetbe, aki képes lett volna dolgozni, s végigbrusztolta a szocializmust. Pedig – állítólag – a rendszerváltást az ő kedvéért találták ki…
„Nekem az volt a konkrét célom, hogy visszakapjam a törvényes örökségemet, ami meg is történt. Az állampolgárok úgy döntöttek 1994-ben, hogy nincs rám szükség a politikai közéletben, mert amit képviseltem, az nem elfogadható, megkaptam az obsitot. Kérem szépen, 1992 óta változatlanul a családi birtokon gazdálkodom” – mondta Zsiros Géza az életpálya-rádiónyilatkozatban, melyet Dányi László könyve is idéz. Kesernyés, őszinte mondatok, bár kissé illúziórombolóak, hiszen idézőjelbe teszik az egykori agrárpolitikus közéleti szerepvállalását, és hát némi kis sértettség is kiérződik imitt-amott.
Vajon mit szólna ehhez Áchim L. András, ha feltámadna?
A költői kérdés után hadd dicsérjem meg az összeállítás szerintem legnagyobb erényét, hogy tudniillik a főszereplőről nem mint valamiféle feudális földesúrról értekezik, hanem mint hús-vér emberről. Nem kerülve a konfliktusokat sem, amelyek szép számban fordultak elő a politikus pályafutása során. És érezhetően Zsiros sem igényli, hogy reá úgy tekintsenek, mint új népvezérre, aki egyetlen mozdulatával felemelhet vagy lesújthat valakit. A főszereplő okosabb annál, semmint hogy küldetéstudattal megáldva/megverve próbáljon fellépni a XXI. század ilyen szempontból is ingoványos terepén. Dányi vitathatatlan érdeme, hogy nem afféle mikrofonállvány, pedig a főszereplő nyilván a kiadvány szponzora is volt. A szerzőnek rutinja van ebben, hiszen már Karsai Józsefről is készített portrét, amely szintén könyv alakban látott napvilágot. Előnyére válik, hogy a történész-újságíró szekértáborhoz nem sorolható, objektív tudott maradni, nem zavarta, hogy a két politikus a magyar közélet ellentétes pólusán szerepelt.
Az Áchim L. András utcai fiúk bátran ajánlható olvasmányként bárkinek, aki kíváncsi arra, mi történt velünk az elmúlt évtizedekben. Történelmi lecke, és nem csak fiúknak.
