Gergely Ágnes Békéscsabán, 2012-ben
Artzt Tímea
Hét év, hét nap – a megváratott
lányság költeménye
Gergely Ágnes: Nászéjszaka című versének elemzése
Milyen lehet hét évet és hét napot vágyakozásban eltölteni? Háború, munkaszolgálat, fogság vagy hagyománytisztelet teremthet távolságot két ember között. Az idő múlása tűnhet édesen rövidnek vagy gyötrelmesen hosszúnak; hol ilyennek, hol olyannak. Thomas Mann József és testvérei című monumentális remekművében dolgozta fel a zsidó ősatyák történetét, ezen belül Jákob és Ráhel közös életét. A tetralógiában Ábrahám, Izsák, Jákob és József életének regényes szövegmagyarázata mellett az idő megragadásáé a fő szólam. A Nászéjszaka (1959) című költemény szintén Mózes I. könyvéből és Gergely Ágnes saját életszövetéből metszi ki a témát, a beteljesülésre vágyó Ráhel szerelmét.
„Maradj nálam” (Mózes I. 29./19.) – mondta Lábán Jákobnak, aki elcsalta ikerbátyja elsőszülöttségi jogát és az apai áldást, ezért menekült Ézsau haragja elől. Futott bátyja bosszúja miatti félelmében, és futott szülei, Izsák és Rebeka tanácsára, akik arra biztatták, hogy vegyen magának feleséget nagybátyja házából. „Volt Lábánnak két leánya: a nagyobbiknak a neve Lea, a kisebbiknek a neve, Ráhel. Lea gyenge szemű volt, Ráhel pedig szép termetű és szép arcú volt. Ezért Ráhelt szerette meg Jákob, és ezt mondta: Szolgálok neked hét esztendeig a kisebbik leányodért, Ráhelért. […] Így szolgált Jákob Ráhelért hét esztendeig, de ez csak néhány napnak tűnt neki, annyira szerette őt.” (Mózes I. 29./16–18, 20.) A hagyományban súlytalannak tűnő, valójában súlyos hét év feszültsége Thomas Mann epikus művében és Gergely Ágnes női nézőpontú lírájában is megjelenik.
A Nászéjszaka első képe egy olyan nőt mutat, aki kész maga mögött hagyni lányságát; hiszen kitelt a várakozás és a nővé válás ideje. Elindul, hogy megtalálja azt az ifjút, akinek megnyithatja „házát”, elfojtott érzékiségét és méhét, mely családot teremt:
„Betölt az év és fölkelt vala Ráchel
letört hitét hogy elhagyná, ha rálel
az ifjura s megnyitja néki házát
a nagy csuda a megváratott lányság.”
A biblikus ihletésű költemény első négy sorából nem derül ki, hogy a lány vagy fiú nyitja-e meg az érzékiség ajtaját, miként „a nagy csuda” kettőjükkel történik. A második szerkezeti egységben visszautazunk az időbe, és látjuk Ráhel és Jákob első találkozását az itatókútnál; múlt és jelen; szüzesség és érzékiség áradási pontján.
„És Ráchel ment és kinn már állt a sátor
és átellent az egész férfi-tábor
és oly sokan begyűrűzték körükbe
hogy boldogan lehullna már ölükbe –
de nem. Hisz ott a csordakút, a korsó,
s az elhízott tinók között az olcsó
darócba bútt fiú, szemében álmok,
a csordakút, az ég, a régi Jákob.”
A vers lendületes folytatása az időtlenség érzetét kelti, mintha Ráhel folyamatosan a beteljesülés felé tartana; s már nem is a Jákob iránti vágy, csak a hullás hajtaná; bárki ölébe, az érzékiségébe; mely ott gyűrűzik a körülötte lévő férfiakban, de legfőképpen benne. A kút ősi termékenységszimbólum, a nőiség jelképe; őrzi az élet vizét, a mámorét; élet és halál kapuja; anyaméh; éltető vagy mérgező; halálba szédítő mélység; a korsó pedig a szüzességé.
Gergely Ágnes kiváló ismerője a hagyománynak, amelyből ezek az ősi szimbólumok és archetípusok (a kút, a szájáról elgördített kő, a korsó; az itatásra készülő pásztorok és állatok) felmerülnek. A „darócba bútt” álmodozó és áldáshozó fiú hosszú utat jár be, míg megpillantja Ráhelt, de most még életének legboldogabb napja és a legnagyobb csalás felismerése előtt áll:
„És amikor körülfogták a sátrat
és amikor hozták a hosszú fátylat
s a fátyolban a sátor alá mászik
az ártatlan, a fonnyadó, a másik,
akkor Ráchel szétszaggatá az ingét,
immár rá kell bírni, hogy menjen innét,
mert veszendő a szénaágy egészen
s hét esztendő ül a tinók szemében.
Ráhel valószínűleg be van avatva a tervbe, hogy az éj, a nászsátor és a mennyasszonyi fátyol leple alatt az apa kicseréli nővérével. Mégis ekkor kell szembesülnie azzal, hogy Lea tér Jákob ágyába. Megszaggatja ingét, s erőszakkal kell őt a sátortól elvonszolni. Nemcsak a lányság idejének kitolódását, de Jákob osztatlan figyelmének elvesztését is gyászolja. Jákob tapasztalatairól nem esik szó. Ráhel fájdalma mellett, talán a gyenge látású Leáé is csak „ül a tinók szemében.”
Gergely Ágnes az elhallgatott érzések, visszafogott téboly finom alkotója a beteljesülést megelőző várakozás megragadására koncentrál. Aki felületesen olvassa a Bibliát, vagy nem mélyed el Thomas Mann tudós és gyakorlatias regényében, az hét éjszaka helyett, újabb hét évvel számol; s a következő sorok – pontos időmegjelölés híján – erre rá is játszanak:
„S megint betölt az év, fölkele Ráchel,
nem volt letört, jól tudta, hogy ma rálel
a férfira, s megnyitja néki házát
az éjszaka megváratott lányság.”
A képversszerűen tördelt sorok szorosra zárnak, a soráthajlások, a páros rímek, a lágy jambikus lejtés nyugvópontra ér; Ráhel körül elsimulnak az érzelmi hullámok, a beteljesülés bizonyossá válik. Lea hétnapig tartó násza után: „Jákob bement Ráhelhoz is, és Ráhelt jobban szerette, mint Leát. Így szolgált Lábánnál még másik hét esztendeig.” (Mózes I. 29./30.)
Hogy hosszú volt-e a nászhét, vagy a szolgálat újabb hét esztendeje, Ráhel számára bizonyára gyötrőbb az előzőeknél, ezt sugallja a kimerevített nőalak megformálása a Biblia archaikus nyelvén, a gondolatpárhuzam és ismétlés kedvelt alakzataiban:
„És Ráchel szállt, és kinn már állt a sátor
és kővé vált az egész férfi-tábor
mert hétszer fútt a szél fátylába – mégis
a csordakút fölött megállt a szél is.
De ő csak szállt, szárnyatlan szállt az úton
és korsaját nem kereste a kúton;
A kút mellől hiányzó korsó, az ártatlanság elvesztése felé tartó úton, az eggyé válás jelképe. De most végre – az emberi szándék kiszolgáltatottsága mellett – diadalt ül a rögeszmés akarás is, Jákobé és Ráhelé:
„MI JÖHET MÉG? Nem nézett többé széjjel.
Egy rögeszmét ölelt meg akkor éjjel.”
A Nászéjszaka szorosan beleágyazódik az újklasszicista kánonba. Zeneiség és tipográfia tekintetében rokonságot tart Radnóti Miklós Erőltetett menetének kétütemű tizennégyes jambusaival és a kettétört sorok megjelenítésével (sőt néhány áthallás is akad):
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked”;
„de mégis útnak indul, mint akit szárny emel”,
Gergely Ágnes két- és háromütemű tizenegy szótagos jambusokat alkot, mondatait kettő vagy három részre töri, ezért válnak nyugtalanítóvá és áradóvá sorai, az áthajlások és páros rímek ellenére is. Gergely Ágnes nem metsz fájóan mélyre az ószövetségi történet lélektani szövetébe. Az asszonyi drámákról – Ráhelé lesz a szerelem, Leáé a termékenység – nem esik szó; mert a vágy érdekli, a beteljesülést kergető szerelmi rögeszme időtlensége; miközben benne remeg reményeink törékenysége.
(Költeménye megjelent a Kobaltország (1978), az Útérintő (2006) és a Viharkabát (2016) kötetekben.)
