Vass Edit
Az otthontalanság regénye
Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Angelo Soliman bőrének felhasználásával egy preparátumon keresztül szemléltették 1806-ban a bécsi Természettudományi Múzeumban a távoli Afrikát. Nemcsak „ő” volt kiállítva tollakkal, üveggyöngyökkel díszített ruhában – hanem rajta kívül három másik „kitömött barbár” is egzotikus állatokkal körülvéve. Lánya, Josephine von Feuchtersleben bárónő tiltakozott a botrányos kiállítás ellen, de mindhiába: sem Soliman társadalmi helyzete, sem szabadkőműves múltja nem akadályozhatta meg, hogy kiállítási tárgy legyen „belőle”. Életében is úgy mutogatták, mint valami vásári majmot: fekete bőre miatt igazi különlegességnek számított, s amikor a bécsieket megszégyenítő választékossággal szólalt meg, akkor is csak az asszimiláció legtökéletesebb példáját látták benne – sajnos nem sokkal többet, mint egy idomított vadállatot. Felvetődik a kérdés, hogy melyik a hangsúlyosabb: az, amik valójában vagyunk, vagy aminek látnak-megítélnek minket? Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye kapcsán pedig ugyanez a probléma Kazinczy Ferenccel kapcsolatban is fennáll.
Angelo Solimant és Kazinczy Ferencet nemcsak a szabadkőműves tagság kötötte össze, hanem barátok is voltak, sőt sorstársak abban, ahogy a tágabb környezetük meg/elítélte őket. Idegenként tekintettek rájuk: Soliman babonás félelmet, meghökkentést vagy érzéki vágyat váltott ki az emberekből, a Kazinczyval való „bánásmód” pedig szintén az emberi rosszindulat megnyilvánulásainak széles palettáját tárja elénk. Itt nem egyszerűen intoleranciáról van szó, hanem a kommunikáció teljes hiányáról, az elzárkózásról az idegentől, a másmilyentől. Ráadásul mindkettejükre rásüthető az ellenségkép: Solimanból a legmegátalkodottabb tevékenységeket is „kinézték” (például hogy bérgyilkos), Kazinczyt pedig a Martinovics-féle összeesküvés miatt hurcolták meg. A regény egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Soliman és Kazinczy együtt sétál a Grabenben, és élvezik azt a feltűnést, megdöbbenést, hovatovább szörnyülködést, amit az öltözékük, megjelenésük kiváltott. „Percekig röhögtünk egymáson a körülöttünk ácsorgók nagy megrökönyödésére, aztán így sétáltunk mi ketten, ő a fehérek, én a labancok között.” (354. o.) Ez a jelenet értelmezhető fricskaként – pofon az intolerancia arcán. „...a legeslegjobb viszont kétségtelenül az ostobaságukban nevetségessé tenni, butaságukba fullasztani őket.” (355. o.) Csakhogy a butaság visszaüt, pláne akkor, ha szám- és erőfölényben van.
A regény egyik elbeszélője Török Sophie, amit azért tartok jó választásnak, mert a legbensőségesebb pontból, testközelből mutathatja be nekünk ezt a két embert: rávilágít az összefüggésekre, pontosan vezeti le az okokat és következményeket. Különösebben az sem zavart, hogy néha olyan dolgokról is mesél, amikről logikusan nem tudhatna. Nézi a fekete testet a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, ami beindítja az emlékezés folyamát, szinte minden fejezetnek ez az origója. A regény majdnem 100 évet ölel fel, hiszen Soliman gyerekkorától kezdve Kazinczy haláláig meséli el a három ember történetét. Török Sophie nemcsak kettejük életéről és házasságáról beszél – számomra néha túl racionálisan –, hanem felidézi férjének visszaemlékezéseit Solimanra, illetve mindazt, amit ő Bécsben megtudott róla. A másik narrátor tehát Kazinczy, és az elbeszélői nézőpont váltakozása egyáltalán nem zavaró, sőt kifejezetten izgalmas játék, ahogy ugrálunk térben és időben, mégis meghatározott irányba haladva az origó felé. Hiszen a regény végén újra ott állunk Török Sophie-val a vörös szekrénybe zárt fekete testtel szemben, és az özvegy a visszaemlékezés-folyam végén döbben rá, hogy tulajdonképpen önmaga előtt áll.
A nevezetes grabeni séta után hosszú-hosszú évekkel később érti meg Kazinczy, és vallja be feleségének: „nem vagyok otthon sehol” (354. o.). Az idegenség tudatával párhuzamosan az otthon hiánya is összeköti ezt a három embert: a széphalmi ház statikai hibái miatt idő előtt tönkremegy, továbbá még a saját portájukon sem hagyják őket békén, hiszen a babonás butaság baltával esik a magnóliafának. Soliman pedig, amikor önálló, független életet szeretne élni, szintén szűk látókörű környezete áldozata lesz: a szomszédok gyakorlatilag kiutálják a saját házából, és visszakényszerül főúri inasnak, később nevelőnek. Mind a három szereplő egy ideig próbálna kommunikálni környezetével, és elfogadtatni azt az életet, amit élni szeretne, de ez kudarcba fullad, így csak egy szűk kör marad, ahol ez az elfogadás megvalósulhat: Solimannak a szabadkőművesek, Kazinczynak a levelezései, de a legtragikusabb mégis Török Sophie helyzete, akinek a férje halála után nem marad semmi.
A regény másik érdekessége számomra a test és a testiség hangsúlyozott megjelenése volt. Soliman teste élvezeti cikk, egzotikus csemege a bécsi főurak és hölgyek hálószobájában, de végső soron ez „sikerének” záloga. Péterfy bepillantást enged a házaspár legintimebb perceibe is, stílusa ezeknél a jeleneteknél könyörtelenül naturalista, Kazinczy alakja pedig finoman szólva is megmosolyogtató. Az ellenpontozás így viszont annál látványosabb a szellem embere, az „emember” és az ösztönök uralta test között. De mindezt túlszárnyalja a regény kulcsproblémája: miszerint Kazinczynak kell rendelkeznie Soliman halála után a bőréről. „...akkor döbbenhetett rá, hogy megint ugyanabba a csapdába csalták, és megint, kérlelhetetlenül működésbe lép ugyanaz az algoritmus, amely gyerekkora óta megszabja sorsának alakulását.” Soliman végső tragédiája, hogy nem tud túllépni a megítélésen, de ehhez Kazinczy kezébe adja a feloldozást: „...hiszen a bőr az ő története volt.” (433. o.) „Azért hagyta rám a bőrét, mert azt remélte, megértem az eset tanulságát, és megteszem az egyetlen megtehetőt: hogy elmondom, mi történt vele. Ez már olyan súlyú botrány, amit nem lehet elmondatlanul hagyni...” (436. o.) Soliman bőre és története így válhatott az emberi kicsinyesség és butaság égbekiáltó szimbólumává, ami felett végül az idő mondta ki a végső ítéletet, hiszen a kiállítási tárgy az 1848-as bécsi felkelés alkalmával tűzben elégett.
Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, 2014.
